Hugh Lofting: Doktor Dolittle és az állatok - Az állatok beszéde
Egy szép napon úgy esett, hogy a doktor a macskaeledeles emberrel, aki gyomorfájása miatt jött el hozzá, a konyhában ült és beszélgetett.
- Ugyan miért nem hagy föl az emberek gyógyításával, és miért nem lesz az állatok doktora? kérdezte a macskaeledel-árus.
Polinézia, a papagáj eddig az ablakpárkányon ülve nézett ki az esőbe, és egy régi matrózdalt dúdolgatott magában. Most abbahagyta a dúdolást, és felfigyelt.
- Mert ugye - folytatta a macskaeledeles -, doktor úr mindent tud az állatokról, sokkal, de sokkal többet, mint az állatorvosok. Az a könyv a macskákról, hát az valami csodálatos! Igaz, hogy én nem tudok sem írni, sem olvasni, különben talán magam is könyveket írnék, de a feleségem, Teodózia több iskolát járt, s ő olvasta fel nekem a doktor úr könyvét. Hát az valami csodálatos! Igen, ez a helyes szó: csodálatos! Mintha csak a doktor úr maga is macska lett volna! Hogy ismeri az eszük járását! És figyeljen csak a szavamra: nagy csomó pénzt kereshet azzal, ha állatokat gyógyít. Higgye el nekem. Mert látja, én elküldök ide minden öregasszonyt, akinek beteg a kutyája vagy a macskája. Meg aztán ha nem volna elég a beteg állat, tehetek is valamit az ételükbe, hogy rosszul legyenek tőle.
- Nem, nem! - tiltakozott a doktor. - Ilyet nem szabad tenni! Nem volna helyes dolog!
- Ó, hiszen nem is olyasmire gondolok, amitől komolyan megbetegszenek! Csak arra gondol-tam, hogy hadd legyenek egy kicsit elszontyolodottak. Az öregasszonyok mindjárt meg-ijednek. De amint mondja, doktor úr, ez tényleg nem volna rendes dolog. Hanem szegénykék meg¬betegszenek maguktól is, mert az öreg nénik mindig túl sokat adnak nekik enni. És nézze csak, a környékbeli majoros, akinek sánta a lova, meg beteg a birkája, mind ide jár majd. Legyen állatorvos!
Amikor az ember elment, a papagáj leröpült a függönyrúdról a doktor asztalára, és így szólt:
- Ennek a fickónak igaza van. Ezt kell tenned, doktor. Légy állatorvos. Hagyd a mafla embe-reket, ha nincs elég eszük, hogy belássák: te vagy a legjobb orvos a világon. Helyettük inkább az állatokkal foglalkozz, azok majd rájönnek hamarosan!
- Hiszen annyi állatorvos van! - felelte John Dolittle, és kitette a virágcserepeket az ablakpárkányra, hogy jobban érje őket az eső.
- Van, van - vitatkozott a papagáj -, de egy sem ér semmit. Figyelj csak rám, doktor, mondok neked valamit. Tudsz róla, hogy az állatok beszélnek?
- Tudom, hogy a papagájok beszélnek.
- Mi, papagájok két nyelven is beszélünk: embernyelven meg madárnyelven - felelte büszkén Polinézia. - Ha azt mondom: Polli kétszersültet kér, ezt megérted. De mit szólsz ehhez: Ke-ke oi-i fi-fi?
- Te jóisten - kiáltott fel a doktor -, mit jelentsen ez?!
- Madárnyelven ezt jelenti: meleg még a tejbegríz?
- Igazán? De hát eddig sohasem szóltál hozzám ezen a nyelven - csodálkozott a doktor.
- Mit értél volna vele? - felelte a papagáj, és a bal szárnyáról kétszersültmorzsákat tisztogatott le. - Úgysem értettél volna meg!
- Beszélj erről még többet, még sokat! - mondta a doktor izgatottan. Odarohant a konyha-szekrényhez, kikapta a fiókból a hentes felírókönyvét meg egy ceruzát, és visszasietett. - Beszélj, de ne nagyon gyorsan, majd leírom. Érdekes, nagyon érdekes ez a madárnyelv, valami egészen új dolog! Legelőször taníts meg az ábécétekre... csak szép lassan!
Így tudta meg a doktor, hogy az állatoknak is van nyelvük, és tudnak egymással beszélgetni. Polinézia az első délutánon ott ült a konyhaasztalon, és szavakat diktált neki, amelyeket azután ő feljegyzett a könyvecskéjébe.
Dzsip jött be a konyhába. A papagáj így szólt a doktorhoz:
- Nézd csak, hozzád beszél.
- Nekem úgy tűnik - felelt a doktor -, mintha a fülét vakarná.
- Hát hiszen az állatok nem is mindig a szájukkal beszélnek - magyarázta hangosan, felhúzott szemöldökkel Polinézia -, hanem a fülükkel, lábukkal, farkukkal, minden testrészükkel. Néha szándékosan nem adnak hangot, nem akarnak zajt csapni. Most meg felhúzza a fél orrát, látod?
- Mit jelentsen ez? - kérdezte a doktor.
- Ezt: nem veszed észre, hogy már elállt az eső? Kérdez, azért mozgatja az orrát. A kutyák általában az orrukkal kérdeznek.
Rövid idő alatt a papagáj segítségével a doktor olyan jól megtanulta az állatok nyelvét, hogy ő maga is tudott hozzájuk beszélni, és megértette, amit mondtak. Ekkor aztán egészen felhagyott az emberek gyógyításával.
Amint aztán a macskaeledel-árus mindenkinek elújságolta, hogy John Dolittle állatorvos lesz, az összes öreg néni elkezdte hozzá hordani kedvenc kutyuskáit, ha túl sok süteményt ettek, és a majorosok sok-sok mérföldnyiről is elhozták megmutatni beteg juhaikat és disznaikat.
Így hoztak egyszer hozzá egy lovat, amely eddig ekébe fogva dolgozott. A szegény jószág nagyon boldog volt, hogy végre olyan emberre talált, aki megérti a szavát.
- Tudja, doktor úr - mondta a ló -, az az állatorvos, ott a dombon túl, nagyon tudatlan fráter ám! Már hat hete kezel köszvény ellen! Pedig hát nekem szemüveg kellene. Fél szememre lassan-lassan megvakulok. Nem értem, hogy a lovak miért ne hordhatnának éppen úgy szemüveget, mint az emberek. Hanem az az ostoba ember, ott a dombon túl, még csak egy pillantást sem vetett a szememre. Mindig csak nagy pirulákat etetett velem. Megpróbáltam beszélni vele, de nem ért lónyelven. Nekem szemüveg kell.
- Persze, persze - felelt a doktor -, rögtön szerzek is egyet.
- Olyat szeretnék - mondta a ló -, mint amilyet ön hord, doktor úr, csak az üvegje legyen zöld. Ez majd megvédi a szemem a napsugaraktól, amikor künn dolgozom a mezőn.
- Rendben van - jelentette ki a doktor -, zöld szemüveget kapsz.
- Tudja, doktor úr - mondta a ló, amikor a doktor kinyitotta neki az ajtót -, a baj az, hogy mindenki azt hiszi, tud állatot gyógyítani, mert az állatok nem panaszkodnak. Pedig hát sokkal okosabb embernek kell lenni annak, aki állatokat gyógyít, mint aki embereket. Az én gazdám fia is azt hiszi, hogy ért az állatokhoz. Szeretném, ha látná. Olyan az arca, hogy a szeme ki sem látszik a sok hájtól, agyveleje meg legfeljebb akkora lehet, mint egy krumpli. A múlt héten ez a kölyök mustártapaszt akart rám ragasztani.
- Hová tette? - kérdezte a doktor.
- Sehová! Legalábbis az én testemre nem. Megpróbálta, de olyat rúgtam bele, hogy beleesett a kacsaúsztatóba.
- Ejnye, ejnye!
- Én igazán nyugodt természetű vagyok - magyarázkodott a ló -, türelmesen viselkedem az emberekkel szemben, nem makacskodom, nem akadékoskodom. Nem szóltam akkor sem, amikor az állatorvos rossz orvosságot adott. De amikor az a paprikaképű kölyök kezdett bosszantani, nem bírtam tovább.
- Nagyon megsebesítetted a fiút?
- Dehogyis! - tiltakozott a ló. - Ott rúgtam meg, ahol a legpuhább. Most őt kezeli az állatorvos. Mikor lesz készen a szemüvegem?
- Megcsinálom neked a jövő hétre - mondta a doktor. - Gyere el kedden. Isten veled!
És John Dolittle megcsinálta a szép, nagy zöld szemüveget a lónak, úgyhogy szegény nem volt többé vaksi, hanem olyan jól látott, mint azelőtt bármikor.
Hamarosan mindenki megszokta, hogy az állatok Puddleby környékén szemüveget hordanak, és a vak ló ismeretlen fogalommá vált.
De így volt a többi állattal is. Amint észrevették, hogy az új doktor ért a nyelvükön, elmondták neki, hogy hol fáj, és mi a panaszuk, így persze sokkal könnyebb is volt őket gyógyítani.
Aztán ezek az állatok mind elmentek a dolgukra, és elbeszélték a rokonaiknak meg a barátaiknak, hogy abban a nagy kerttel övezett kis házban van egy doktor, aki igazándi doktor. És valahányszor valami istenteremtménye beteg lett - nemcsak lovak, juhok, disznók, hanem akár csak a mező legkisebb állatkái is, mint a mezeiegér vagy a vízicickány, a hód vagy a denevér -, mind eljött a kicsi házba, úgyhogy a nagy kert szinte állandóan állatokkal volt tele, amelyek mind arra várakoztak, hogy a doktor elé juthassanak.
Annyian jöttek, hogy a különböző fajták számára különböző ajtókat kellett csináltatni. A főbejárat fölé ezt írta ki: Lovaknak - az oldalajtó fölé ezt: Teheneknek - a konyhaajtó fölé pedig ezt: Juhoknak. Mindenfajta állatnak külön ajtaja volt, még az egerek számára is csinált egy pici alagutat, amely a pincébe vezetett, s a kis állatok nyugodtan üldögéltek ott, amíg rájuk került a sor, s a doktor lejött közéjük.
Pár rövid esztendő leforgása alatt sok-sok mérföldnyi körzetben minden állat megtudta, hogy ki is az a dr. med. John Dolittle.
A madarak, amelyek télen melegebb vidékre költöztek, ottani barátaiknak is elvitték a csodálatos orvos hírét, aki Puddleby-on-the-Marshban él, érti a nyelvüket, és segít a bajaikon. Ilyen módon a doktor híressé lett az állatok között az egész világon, sokkal híresebb, mint amilyen az emberek között volt fénykorában. A doktor boldog volt, és nagyon élvezte az életet.
Egy nyugalmas délutánon asztalánál ült, és szorgalmasan írogatott egy nagy könyvbe, Polinézia pedig rendes szokása szerint az ablakpárkányon telepedett meg, és onnan nézte, hogy viszi a szél a sárga leveleket ide-oda a kertben. Egyszerre csak hangosan fölnevetett.
- Mi az, Polinézia? - nézett fel írásából a doktor.
- Csak eszembe jutott valami - felelte a papagáj, és tovább nézte a vándorló faleveleket.
- Mi jutott eszedbe?
- Az emberek jutottak eszembe - mondta Polinézia. - Valósággal beteggé tesznek. Azt hiszik magukról, hogy ők egyenesen csodálatra méltók! A világ sora most már sok ezer év óta változatlanul folyik, nemdebár? És az egyetlen dolog, amit az ember az állatnyelvből ért, annyi, hogy ha a kutya a farkát csóválja, ezzel azt akarja mondani: jókedvem van! Nem furcsa? Te vagy, doktor, az első ember, aki beszélni tudsz velük. Az emberek néha igazán nagyon bosszantanak. Nagyképűen kijelentik, hogy az állatok némák. Néma állatok! Juj, Én magam is ismertem egy kis makaót, ez hétféleképpen tudta elmondani azt, hogy jó reggelt, anélkül, hogy a száját csak egyszer is kinyitotta volna. Minden nyelven beszélt, még görögül is. Egy öreg, szürke szakállú professzor vásárolta meg. De a madár nem bírta ki nála. Panaszkodott, hogy az öreg professzor rosszul beszél görögül, és a lelkiismerete lázadozott ellene, hogy hallgassa, amint másokat is rosszul tanít meg erre a gyönyörű nyelvre. Néha szeretném tudni, hogy mi lett ebből a barátomból. Ez a madár több földrajztudományt szedett össze, mint amennyit az emberek valaha is össze tudnak hordani. Az emberek, istenem! Azt hiszem, ha egyszer megtanulnak majd repülni, amit minden közönséges veréb tud, holtunk napjáig lesz mit hallgatnunk, úgy fognak dicsekedni vele!
- Okos, öreg madár vagy, Polinézia - mondta a doktor. - Mondd csak, hány éves vagy tulajdonképpen? Tudom, hogy az elefántok és a papagájok néha nagyon soká élnek.
- Sohasem tudom egész pontosan a koromat - felelte a papagáj -, száznyolcvanhárom éves vagyok vagy száznyolcvankettő. De azt tudom, hogy amikor először kerültem ide Afrikából, Károly király még ott rejtőzött a tölgyfában. Tudom, mert láttam. Olyan volt az arca, mint aki halálosan meg van rémülve.
