Konyhaablakon betekint,
szúnyoghálón lóg már megint,
lesi minden mozdulatom,
azt mondja, hogy éhes nagyon.
Ezt szó nélkül nem hagyhatom,
találkozunk az udvaron.
Ha versemben van egy kis ló,
egy rég elromlott rádió,
egy kutyus és egy cicalány,
egy faág és egy csalogány,
egy piros falú házikó,
egy kincset rejtő ládikó,
egy fára szálló kis bogár,
egy ingoványos hűs mocsár,
akkor csak az kérdem, íme:
Amikor a téli esték sötétsége egyre nagyobb és nagyobb falatokat harap le a nappalokból, mi mást is tehetne a gyermek, mint hogy anyja ölébe kucorodik és mesét hallgat? Andris is éppen ezt tette a hideg, decemberi estéken. Édesanyja meséi varázslatos világokba repítették a kisfiút, olyan helyekre, ahol hírből sem ismerték azt a kínzó szegénységet, amiben ők éltek.
Andris édesapja már olyan régen meghalt, hogy a fiúcska szinte nem is emlékezett rá. Azóta édesanyjával tengődtek kettecskén, és bizony azt is kétszer meg kell gondolniuk egy-egy keményebb téli estén, hogy gyújthatnak-e villanyt, ha egy kicsit erősebben kell fűteniük. Vajon lesz-e elég pénzük kifizetni ezt a számlát is, meg amazt is?
Megjött az ősz,
és egy egér
a mezőről kamránkba.
Nesztelenül fel-alá járt
s rátalált az
almára.
Mosolyogva
illatozott
nagy kosárban
a sok alma,
felcsillant a
vendég szeme:
- Ne aggódj hidd el jó lesz, ügyes leszel!
Új tanév új kezdet!
S a sok barát kiket régen láttál már.
Meg lásd milyen jó lesz, tanító néni vár.
Eljött a nap mit nem vártam már rég!
Eső-áztatta földeken,
a nádasban, a tavon,
hajladozó fűszálakon
csüngő ezer rovaron
tartva szemem, elmélázok,
levelet penget a szél,
az arcomra mosolyt rajzol,
nyárba fordult már a tél.
