Zagyi G.Ilona - Csak egy erdei séta ll. Ősz
A fák között járunk, fogom a kezét.
– Siessünk! – mondja – Akarok gesztenyét!
Figurákat készítek, meséseket.
Gesztenyekirálylányt s hozzá herceget.
Kell makk és kökény, piros galagonya,
barna, tüskés héj lesz majd a korona. –
Keresem az ösvényt, csetlek és botlok.
Kapaszkodnak belém indák és bokrok.
– Oda nézz!– mondja – De furcsa árnyékok!
Talán itt élnek manók és koboldok.
Miért néma az erdő, ez mit jelent?
Hol van a madárdal, miért nagy a csend?
– Megváltozik minden, búcsúzik a nyár,
új otthont keres a költözőmadár.
Messze repül. Egy melegebb vidékre,
s akkor jön vissza, ha a télnek vége.
Aki itt marad, bírja a hideget,
madár és állat ilyenkor gyűjtöget.
Egy tisztásra érünk, leülünk kicsit,
talán ha nem mozgunk, látunk valamit.
– Ni csak! Mi moccan? – Két süni toporog.
Súgja a gyerek – Én odaosonok! –
Nem volt elég gyors, visszagömbölyödtek.
Meredtek a tüskék. El sem köszöntek.
Megtörik a csend, most valaki kopog!
– Egy, kettő, három, négy… – halkan számolok.
Koppan és koppan. Hullik a faforgács,
széles fa törzsén egy díszes fakopáncs.
Piros a sapkája, a csőre hegyes.
– Miért fúr és farag? Valamit keres?
– Élelmet gyűjt, vagy odút javít éppen,
hánccsal béleli, ne fázzon a télen.
Vörös folt mozdul a fa tetejében,
bújik előlünk lombok sűrűjében.
– Jaj az ott egy mókus, annyira édes!
úgy hazavinném, ugye lehetséges?
– Nem menne szívesen. Nézd, ott a párja!
Azt hiszem van több is, nagy a családja.
– Krúg, krúg, krúg ! Kíváncsiskodik egy holló.
– Úgy, úgy, úgy! Csúfolja egy cserfes szajkó.
Feleselnek, hogy ki is tudja jobban,
nem maradunk a furcsa hangzavarban.
Bogarak, lepkék, nyüzsög itt az élet,
dehogy van itt csend, ha jobban megnézed.
Reccsen az ág, egy őz jön közelünkbe,
ahogy észrevesz, eltűnik sietve.
– Olyan szépséges! De kár, hogy itt hagyott!
Talán majd egyszer vele is játszhatok.
Kezemből etetném. Bögrémből inna.
Lehet, megszeretne, nem vágyna vissza.
– Neki ez az otthon, nem baj, hogyha fél,
mert leselkedik rá ezernyi veszély.
– Otthon lenni én is szeretek – mondja,
s a kezem kicsit szorosabban fogja.
A forrásnál járunk, köveket keres,
válogat köztük, lapos legyen, kerek.
– Ajjaj! Kígyó! – Ugrik fel ijedten.
– Az csak egy sikló. Ne félj tőle, kincsem!
Ő is megijedt. Látod, hogy menekül!
Már vissza sem néz, hupssz, a vízbe merül.
Vissza kéne mennünk, esteledik már,
Zenél a tücsök és int a napsugár.
Majd elfelejtettük, miért is jöttünk,
minden zsebünkbe mindenfélét tömtünk.
Van itt gesztenye, piros, zöld, s kék bogyó,
s van még két maréknyi makk és mogyoró.
Feltámad az esti szél. Susog a lomb.
Őszies dallam, de igaz mesét mond.
Összehajolnak mögöttünk az ágak,
búcsút intünk az erdei világnak.
