Vörösmarty Mihály - A bujdosó

Fölkerestem nagy zajában
     A világi életet;
Láttam mint ragyog sugára,
     S mily csalárd uton vezet.

A barátság szűk hazáját
     Megtapodták lábaim:
Itt sem, ott sem teljesűltek
     Nagyra vágyó álmaim.

Légy segítőm, légy nyugasztóm,
     O magánynak istene!
Itt reménylek: bár örökké
     Bús vidéked rejtene.

Ím kor-ette szirteiddel
     Hál’adón ölelkezem,
Búra hajló lombjaiddal
     Bút pihegve mérkezem.

Nem kerűlöm völgyeidnek
     Szent homályát, rémeit,
Sírva járom fellegekre
     Nyúlt hegyidnek bérceit.

Légy segítőm, légy nyugasztóm
     O magánynak istene!
Még ohajtom, bár örökké
     Bús vidéked rejtene!

Börzsöny, 1820

Gondolatok a versről

Vörösmarty Mihály „A bujdosó” című verse a magyar romantika egyik kiemelkedő alkotása, amely a magány és az elmélkedés mély érzelmeit közvetíti. A költő a természeti táj segítségével jeleníti meg belső vívódását, valamint az élet nagy kérdéseit, amelyek foglalkoztatják.

Téma és hangulat

A vers fő témája a magány keresése és az ember küzdelme a világi élet csalódásaival. A költő elfordul a „világi élettől”, amelyet csalárdnak, hamisnak lát, és a természet, pontosabban a magány oltalmát keresi. A vers hangulata mélabús és befelé forduló, amely jól illik a romantika korszakának jellemző világképéhez.

Szerkezet és forma

A vers négy versszakból áll, amelyek szabályos formában követik egymást. A sorok páros rímekkel kapcsolódnak össze, ami zenei lüktetést ad a költeménynek. Ez a rendezettség ellentétben áll a költő belső vívódásával, és egyfajta nyugalmat sugall.

Képek és motívumok

A költő számos természeti képet használ a lelkiállapotának kifejezésére:

• „Kor-ette szirtek”: Az idő múlásának és az emberi élet törékenységének szimbóluma.
• „Búra hajló lombjaid”: A természet részvétteljes kapcsolatát jelképezi az ember fájdalmával.
• „Völgyeidnek szent homálya”: A magány békéje és misztikuma, ahol az ember újra rátalálhat önmagára.

A természet itt nem csupán háttér, hanem aktív részese a költő érzelmeinek. A magány „istene” a költő segítője és vigasztalója, akihez imaként fordul.

Üzenet

A vers üzenete az, hogy a világi élet hajszolása nem vezet boldogsághoz, és az ember végül a természet nyugalmában találhat menedéket. Ez az elmélkedés a romantika egyik alapvető gondolata, amely szerint a természet az emberi lélek számára gyógyírt jelent.

Történelmi háttér

Vörösmarty a verset 1820-ban, a Börzsöny vidékén írta. Ez az időszak a költő életében a belső útkeresésről szólt. A vers egyfajta menekülés a valóság elől, és a romantika korszakának tipikus „bujdosó” alakját idézi, aki a természetben keresi lelki békéjét.

„A bujdosó” egy szívhez szóló, érzelmekkel teli költemény, amelyben a természet képei és a költő lelki vívódása harmóniában jelennek meg. A vers arra ösztönzi az olvasót, hogy gondolkodjon el az élet nagy kérdésein, és értékelje a természet nyújtotta vigaszt.