Domonkos Jolán: Dióhéjban

Domonkos Jolán: Dióhéjban

Dióhéjban a bél lakik,
mesélte a kalandjait:

Mókus hordta pofájában,
letette az odujába.
Fa törzsét vele megtömte,
az lett a téli börtöne.

Megenni őt mégsem tudta,
így jutott a poros útra.
Esővel a földbe ázott,
nem látott már napvilágot.

Fázott teste, roppant héja,
kibújt belőle pár csíra.
Föld nedvét magába szívta,
kicsit kövérebbre hízva

folytatta az útját feljebb.
Eljutott a földfelszínre.
A nap rá melegen sütött,
sugarakban megfürdőzött.

Nemsokára szárba szökkent,
levelet hajtott és zöld lett.
Neki széndioxid kellett,
magába szívta. Lélegzett.

Oxigénre változtatta,
ennek az volt a jutalma,
gyorsan erős fává serdült,
szép lett tőle a mi kertünk.

Gyümölcsöt is adott végre,
csonthéjas lett a termése.
A mi diónk jól megérett,
így lett vége a mesémnek.