Mentovics Éva: Jégvirág-fakadástól tavasz-ébredésig

Mentovics Éva: Jégvirág-fakadástól tavasz-ébredésig

Rezdül a fellegek csipkepalástja,
szél fut a suttogó fenyves alatt,
jéghideg, dermesztő, karcos szavára
borzong az őszidő, messze szalad.

Futtában eldobja óarany ingét,
átlép a hajlongó erdők fölött,
visszanéz tűnődve, rőt avart hint szét…
Kérdeznéd, hol van? Hát elköltözött.

Lépte nyomában csak zörrenő hangok,
tölgyesek búcsúzó sóhaja száll,
elhallgat búsan az erdei dalnok,
s gyengék sorában a rút fagy kaszál.

Reszketve ülnek a cinkék az ágon,
tollukat borzolva vad szél szalad,
s hintázva ringnak a hűs némaságon;
hópillék szállnak a kék ég alatt.

Lebbenő táncukat némán csodálja,
paplanra vágyik a fázós határ.
Hócsipke omlik a széljárta tájra,
mely rég a napfényről álmodna már.

Később, ha fagy suhan zúzmarát szórva,
lépte nyomán csak a szél zakatol,
s romboló tettére hűn válaszolva
reccsenve jajdul a jég valahol.

Barlangok, völgyzugok, szirthasadékok
szélcsendes oltalma rejteket ad,
mert, amíg hóleplét bontja az égbolt,
ott kuporog a sok reszketeg vad.

Ám, ha a pirkadat fényrokolyája
csillan a jégcsapok kristályfalán,
rásüt a surranó szél fokosára,
ághegyek százain hintázva jár,

olvad a tomboló fagy birodalma,
könnyezve kullog a dölyfös nagyúr,
bújik az ébredő nőszirom sarja,
hirdetve: napfény a földön az úr.

Fellegek fodrain fényözönt hint szét,
táncol a fagyzugos erdők ölén,
eldobja cakkos, hócsipke-ingét
csipkebokor és a rezgő kökény,

majd, ha a fák alatt szökkenve lépdel,
fogynak a roskatag hószigetek,
s kékcinke röppen, hogy szép énekével
hirdesse: éled az új kikelet!