Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Bódai-Soós Judit

Tomi és a hitetlen kalauz

Tomi és a hitetlen kalauz

Bódai-Soós Judit: Tomi és a hitetlen kalauz

 Valami egészen furcsa, bizsergető érzés volt a levegőben, mintha éppen egy csoda lenne készülőben.

Az ünnepi vacsora után a család a nappaliban álló karácsonyfa köré gyűlt, és mindenki izgatottan keresgélte saját ajándékát.

Tomi kicsit csalódottan látta, hogy az a csomag a legkisebb, amin az ő neve szerepel. Olyan kicsi, hogy a tenyerében elfér.

A kezébe vette az apró ajándékot, aztán tovább keresgélt, hátha talál másikat is. A csomagok azonban nagyon hamar elfogytak a fa alól, és bizony úgy tűnt, hogy a kisfiúnak ezúttal csak egy egészen kicsi ajándék jutott, és idén még a nagyszüleitől sem kap külön csomagot.

Tomi szomorú szemekkel figyelte testvéreit, szüleit, nagyszüleit, és kicsit irigykedve nézte, hogy ők micsoda felhőtlen örömmel bontogatják ajándékaikat. Már nagyon régóta ábrándozott egy villanyvasútról, és most igazán boldog lett volna, ha csupán egyetlen játékmozdonyt is kap, de a szánalmasan kicsi csomag láttán minden reményét elvesztette.

Édesapa huncutul fürkésző pillantása viszont meglepetést ígért, ezért Tomi végül rászánta magát, hogy a kezében tartott dobozkát megfossza díszes burkolatától. De a csomagolópapír nélkül még siralmasabb volt az ajándék, mert nem volt más, csak egy közönséges gyufásdoboz.

Ebben a percben meg lehetett volna mintázni Tomiról a csalódottság szobrát. El nem tudta képzelni, hogy mit vétett ő a családja ellen, amiért most így büntetik.

– Nézd csak meg, hogy mi van benne! – bíztatta kisfiát mosolyogva Tomi édesanyja.

A fiú még mindig döbbenten bámészkodott, és azt látta, hogy mindenki őt figyeli. „Ezek összeesküdtek ellenem" – gondolta, majd beletörődve sorsába, kinyitotta végre a gyufás skatulyát. De bizony abban is csak egy ócska, kopottas kulcsocskát talált.

– Ez nem a padlásszoba kulcsa? – kérdezte csodálkozva, s kezdte magát egészen furcsán érezni vigyorogva bólogató családtagjai körében.

– No, ne légy hát ilyen málé! – szólt rá nagyapja. – Csak nem gondolod, hogy a kulcsot kaptad ajándékba? Szaladj gyorsan föl a padlásra! Ott lesz az igazi meglepetésed.

Erre a szóra aztán már Tomi nem is szaladt, hanem szinte röpült. Családja alig tudta követni.

A padlásszoba valójában nem is szoba volt, csak a padlástérből leválasztott lomoskamra, ahová a „egyszer még jó lesz valamire"-tárgyak kerültek be eddig, kifelé pedig nem jutott belőle semmi, mert olyan volt ez a kis helyiség, mint egy feneketlen bendő, ami mindent elnyel. Nem mintha hiányzott volna bárkinek is innen valami…

Tomi izgatottan illesztette a zárba a kulcsot, s közben érezte, hogy famíliája ott toporog a sarkában. Kattant a zár, nyílt az ajtó, Tomi felkapcsolta a villanyt, és percekig csak tátott szájjal, megdermedten bámult maga elé.

A lomoskamrát kiürítették, kitakarították, talán még ki is festették. De ami a legcsodálatosabb volt a kisfiú számára, az mégis csak a középen álló, teljesen berendezett terepasztal volt. Voltak azon hegyek, völgyek, egy kis folyó híddal, a hegy alatt átfutó alagút, erdők, mezők, utak, kicsiny házak és még kisebb emberek. S mindezt vasúti sínek hálózták be.

Tomi édesapja megnyomta a „Start" gombot az asztal sarkán, és egyből mozgásba lendült a makett-világ. Vonatszerelvények szaladtak körbe-körbe, s megálltak egy-egy vasútállomáson, ha valaki a „Stop" gombot nyomta meg, aztán megint elindultak, és megint megálltak, ha Tomi úgy akarta. És a fiú boldog szíve együtt zakatolt a játékvonatokkal.

Az este hátralevő részében aztán együtt játszott a család. Felderítették, hogy hogyan állíthatják át a váltókat, és terelhetik új utakra a vonatokat. Sorompókat nyitottak, csuktak, lekapcsolták, majd visszacsatolták a vagonokat, és közben fény derült arra is, hogy ennek létrehozásában mindannyian közreműködtek.

Nagyapa építette, formálta a domborzatot, és ő faragta a folyón átívelő fahidat is. Tomi testvérei festették színesre a házakat és az embereket. Édesanya és nagymama készítette a fákat, a folyót, a virággal tarkított réteket, és segített a gyerekeknek a festésben. Édesapa pedig összeállította, villamosította az egész rendszert.

Voltak elemek, amiket boltban vásároltak, de Tomi hamar rájött, hogy azok a legszebbek, a „legigazibbak", amiket családtagjai saját kezűleg készítettek.

– Ilyen csodálatos karácsonyi ajándékot még soha senki nem kapott! – sóhajtotta örömtől könnyes szemmel, amikor édesanyja ágyba parancsolta a társaságot.

Már elcsendesült az egész ház, mindenki elaludt, csak Tominak nem jött álom a szemére. Gyönyörű új játéka annyira izgatta a fantáziáját, hogy nem sikerült álomba szenderednie. Hosszas forgolódás után végül csendesen kimászott ágyából, és óvatosan fellopakodott a padlásra.

A kis kamra tetőablakán beragyogott a Hold, és az ég számtalan csillaga, mely olyan kellemes derengést nyújtott, hogy a fiú fel sem kapcsolta a villanyt, csak a terepasztal sarkán lévő indítógombot nyomta meg.

A vonatok azonnal megindultak a síneken. Tomi kapcsolgatta a szemaforokat, állítgatta a váltókat, együtt élt, együtt rezdült a miniatűr világgal.

Teljesen belefeledkezett a játékba, s ennél jobban már csak akkor élvezhette volna, ha ő maga is valamelyik apró szerelvényen utazhat. Éppen akkor sóhajtott fel, amikor az égen megjelent egy hullócsillag.

– Bárcsak én is a vonaton lehetnék!

A csillag felragyogott, Tomi pedig egy pillanatra elveszítette lába alól a talajt, s mintha a Hold és az ég valamennyi csillaga egyszerre aludt volna ki, koromsötét lett.

A következő percben viszont villanyfény gyulladt, és Tomi nem akart hinni a szemének: egy vonat fülkéjében találta magát.

– Csoda történt! Varázslat! – kiáltotta izgatottan, és az ablakhoz rohant, hogy lássa a kinti világot.

A vonat viszont nagyot rándult, és komótos zakatolással útnak indult. A váratlan rándulástól Tomi az ülésre huppant.

– Elindultunk – állapította meg meglepetten, majd hozzátette: –Nahát!

A család igen ritkán utazott vonattal, az pedig még sosem fordult elő, hogy Tomi egyedül utazzon, hiszen éppen csak betöltötte a nyolcadik évét, de most végre, a saját terepasztalán szabadon utazgathat. Eltöprengett ezen egy kicsit, majd rémülten a fejéhez kapott:

– Te jó ég! Lehet, hogy összezsugorodtam?

Újra az ablakhoz ugrott, s még éppen látta, hogy a folyó fölött ívelő fahídon robognak át.

– Ez nagypapa hídja! – kiáltotta, mert felismerte a formájáról. – Tényleg összezsugorodtam, és egészen kicsi lehetek, ha ilyen kényelmesen elférek a játékvonat fülkéjében.

Ezen a gondolaton elmosolygott egy ideig, egészen addig, amíg eszébe nem jutott, hogy vajon hogyan fog majd ismét megnőni, ha elunja az utazgatást. Aztán mégis elűzte fejéből ezt az aggasztó problémát, mert inkább élvezni akarta a varázslatossá vált játékot.

Hamarosan azonban egy újabb probléma jelentkezett.

Tomi az ablakból csodálta a visszafelé szaladó tájat, amikor egy érces férfihang megzavarta:

– Jó estét! A menetjegyeket kérem kezelésre átadni!

A fiú csodálkozva nézett a kalauzra.

– Nem gondoltam, hogy jegy is kell – mondta.

– Már hogyne kellene – felelt szinte sértődötten a férfi. – Csak nem gondoltad, hogy ingyen utazhatsz? A vonatozásnak díja van.

– De hát nincsen nálam semmi pénz – védekezett Tomi. – Tetszik látni, éppen csak a pizsamám és a szobapapucsom van rajtam.

A kalauz ekkor alaposabban megszemlélte a fiút.

– Az ám! – mondta megpödörintve enyhén lógó bajuszát.– És a szüleid hol vannak?

– Lent alszanak a hálószobában – felelt Tomi.

– Te pedig szépen megszöktél otthonról?

– Á, nem. Én csak feljöttem a padlásra játszani egy kicsit.

– A padlásra? – kérdezte csodálkozva a férfi.

Tomi bólintott, aztán eszébe jutott valami:

– De nekem nem is kell jegy, mert ez az egész vonat az enyém.

A kalauz nem akart hinni a fülének. Az ajtó fölötti emblémára mutatott.

– Látod, hogy mi van itt? – kérdezte.

– Igen, az van odaírva, hogy MÁV – felelt a fiú, kibetűzve az írást.

– Igen, MÁV – bólintott egyetértően a kalauz. – És azt tudod, hogy ez mit jelent?

– Nem – válaszolt Tomi őszintén.

– Ez a három betű annak a rövidítése, hogy Magyar Állami Vasút. Ez pedig azért van ideírva, mert ez a vonat a Magyar Állam tulajdona, nem pedig a tied.

Tomit teljesen meglepte ez a fordulat. Igazán nem számított rá, hogy az ő karácsonyi ajándéka a Magyar Állam tulajdona, ő biztosra vette, hogy a sajátja.

Mivel a kalauz továbbra is makacsul őt fürkészte, úgy döntött, hogy elmesél neki mindent, ami ezen az estén vele történt.

– Szóval, azért szöktél meg otthonról, mert csak egy skatulya gyufát kaptál karácsonyra?

A kérdés egyértelműen arról árulkodott, hogy a kalauz nemigen hisz a csodákban, és meglehetősen nehéz lesz őt meggyőzni arról, hogy ő egy padlás lomos kamrájában álló terepasztalnak az élettelen játékbábuja.

Csak bosszúsan csóválta a fejét, és megígérte Tominak, hogy a következő állomáson leszállítja a vonatról. A fiú beletörődve sorsába ismét az ablak felé fordult, és kifelé bámészkodott. A kalauz nem akarta felügyelet nélkül hagyni a gyereket, ezért ő is leült, és cipője orrát fixírozva, a gondolataiba mélyedt. Ekkor Tomi egy helységnévtáblát és egy hevesen integető baktert látott elsuhanni az ablak előtt.

– Itt nem kellett volna megállnunk? – kérdezte kifelé mutatva.

A kalauz felpattant, a fiút félretolva kihajolt az ablakon, és valami nagyon cifrát mondott, amiből Tomi egy mukkot sem értett, majd mérgesen kirohant a fülkéből.

A kisfiú hálát adott az égnek, hogy ismét egyedül lehet. Nagyon sokáig azonban nem örülhetett a nyugodt magánynak, mert a férfi hamar visszatért, ábrázatáról pedig egyértelműen leolvasható volt a kétségbeesés.

– Senki nincs a vonaton – zihálta, mert alighanem futott. – Érted, kölyök? Rajtunk kívül nincs a vonaton egyetlen más ember se. Még mozdonyvezető sincs.

– Tényleg! – csapott a homlokára Tomi. – Akkor ez biztosan az a vonat, amelyiknek az egyik ajtajában egy bajuszos kalauz állt. A többi vonaton még kalauz sincs.

– Mit beszélsz? – kérdezte szinte ordítva a férfi.

– Mondtam már, hogy ez itt egy játékvonat. Az én karácsonyi ajándékom… – kezdte a magyarázatot Tomi, de a kalauz nem hallgatta végig.

– Azonnal meg kell állítanunk a vonatot – mondta, és a vészfékhez ugrott.

– Ne! – kiáltott rá a fiú. – Az nem lesz jó. Ne húzza meg!

Olyan határozott volt a hangja, hogy a kalauz megdermedt, keze a vészfék felé félúton megállt a levegőben.

– Miért? – kérdezte csodálkozva.

– Mert ha mi megállunk – felelt Tomi –, akkor a következő vonat belénk ütközik.

A hallottakon egy pillanatig eltöprengett a kalauz, de aztán a fejét csóválva így szólt:

– Ennek is megvan a maga kockázata, de ha nem állunk meg, akkor mi ütközünk bele az előttünk megálló vonatba.

– Ettől nem kell félni – felelt a fiú. – Mondtam, hogy a többi vonaton nincs senki, így nincs, aki megállíthatná őket.

– Butaság – legyintett a kalauz, és meghúzta a vészféket.

A hirtelen rándulás, ami ezután következett, mindkettőjüket a padlóra lökte. A vonat kerekei szinte sikoltottak alattuk. A szerelvény lelassult, és hamarosan megállt.

Tomi mérgesen pattant föl.

– Ezt nem kellett volna – mondta a kalauznak. – Szálljunk le gyorsan!

A férfi feltápászkodott a padlóról, és Tomit követve leszállt a vonatról.

A szerelvény éppen egy alagút előtt állt meg. A fiú emlékezett rá, hogy az alagút után nem sokkal van egy vasútállomás, ezért azt javasolta, hogy arrafelé induljanak el, hátha az állomáson találkoznak más emberekkel is. A kalauz ugyan még mindig nem hitte el Tominak, hogy csupán egy terepasztalon vannak, de jobb ötlete neki sem volt, ezért elfogadta a javaslatot.

Ahhoz viszont elég nagy bátorság kellett, hogy átmenjenek az alagúton, mert a bejárattól néhány méternyire már olyan koromsötét volt, hogy az orrukig sem láttak, és csak botladoztak vakon a talpfák között.

– Nem értem, hogy miért van itt ilyen sötét – dohogott a kalauz –, hiszen minden alagútban szokott valamiféle világítás lenni.

– Ez is csak azt bizonyítja, hogy igazat mondok – felelte Tomi. – A nagypapám készítette ezt a hegyet az alagúttal együtt, és szerintem eszébe se jutott, hogy valaha is élő emberek fognak benne sétálni, ezért nem szerelt bele világítást.

– Na persze! – dünnyögte az orra alatt a kalauz. Majd az égre emelte tekintetét, mintha csak a csillagoknak üzenné: – Még hogy a nagyapja készítette a hegyet!

Már éppen megpillantották a fényt az alagút végén, amikor valami távoli zaj ütötte meg a fülüket.

– Mi lehet ez? – kérdezte riadtan Tomi, de ő maga is sejtette a választ.

– Egy vonat – felelt a kalauz.

– A következő vonat, ami a miénk után jön – pontosított a fiú.

A zaj egyre erősebbé vált, aztán egy hatalmas csattanás hallatszott a hátuk mögül.

– Futás! – kurjantott Tomi, és mindketten nyakukba kapva lábukat, rohanni kezdtek a kijárat felé.

A vonatzakatolás egyre hangosabbá vált, az alagút falai pedig csak fokozták ezt a zajt.

A következő vonat utolérte az álló szerelvényt, a hangos csattanás jelezte az ütközést, aztán a hátsó vonat maga előtt tolta a hegy gyomrába az addig veszteglő társát.

Tomi és a kalauz lélekszakadva rohant, és csak akkor álltak meg, amikor sikerült kijutniuk az alagútból, és leugorhattak végre a sínekről.

A hátsó vonat végig tolta az alagúton az előtte állót, és csak akkor állt meg, amikor Tomiék szerelvénye kibukkant az alagút végén.

– Ezt megúsztuk – sóhajtott a kalauz.

– Nem sokon múlott – tette hozzá izzadt homlokát törölgetve Tomi.

Zihálva, szuszogva álldogáltak egy darabig az alagút kijáratát szemlélve.

– Nem állhatunk itt tétlenül – mondta végül a férfi. – Szaladj a következő állomásig, és hozz segítséget! Én visszamegyek az alagútba megnézni, hogy vannak-e sérültek.

– Jaj, ne! – kiáltotta Tomi. – Hamarosan ideérhet a harmadik vonat is. Sérültek pedig nem lehetnek, mert mindkét vonat üres.

A kalauz rettenetes haragra lobbant.

– Elég legyen mára a meséből! – förmedt rá Tomira. – Itt komoly baleset történt, számtalan sérült lehet, emberéletek múlhatnak azon, hogy segítünk-e vagy sem. Ne vitatkozz velem, hanem tedd, amit mondtam! Nyomás!

A férfi szeme villámokat szórt, Tomi jobbnak látta, ha nem ellenkezik tovább, inkább futásnak eredt a sínek mentén.

Előbb csak a düh hajtotta, amit a kalauz makacssága, hitetlensége miatt érzett, de a düh lassan lecsillapodott benne, és már majdnem megállt, amikor eszébe jutott, hogy ha a harmadik vonat is beleütközik az első kettőbe, akkor a csökönyös férfi kerülhet igen nagy bajba. Tennie kell hát valamit, mégpedig igen sürgősen.

Egy pillanatra mégis megállt, lehunyta a szemét, és maga elé képzelte a terepasztalt, felidézve annak minden apró részletét.

– Megvan! – kurjantotta örömmel, és elhagyva a síneket, jobbra kanyarodott, egy virágos réten loholva keresztül.

Eszébe jutott ugyanis, hogy egészen közel van az asztal sarkához, ahol az indító- és leállító gombok találhatók. Abban bízott, hogy ha elég gyors lesz, akkor előbb odaér, mint a harmadik vonat az alagúthoz, és megnyomva a „Stop" gombot, leállíthatja az egész játékot.

Rohant árkon– bokron keresztül, még a szobapapucsát is elhagyta, a tüdeje szúrt, meztelen talpa felsebesedett és vérzett, amikor végre elérte az asztal szélét. De itt újabb akadályba ütközött. Az asztal pereme magas falként állta útját.

Tomi kétségbeesetten nézett fölfelé.

– Ezt soha nem tudom megmászni – sóhajtotta, szemével repedés után kutatva. De a fal teljesen sima volt, nem tudott megkapaszkodni semmiben. Reménytelennek tűnt a helyzet.

Ez a reménytelenség azonban különös lépésre sarkallta a fiút: ugrálni kezdett. Józanésszel végiggondolva soha nem próbálkozik ezzel, hiszen mostani méreteihez viszonyítva, talán még négy méter magas is lehetett az a fal. De szerencsére nem a józan eszére hallgatott, hanem ösztönösen cselekedett.

Legnagyobb meglepetésére, az első ugrása majdnem olyan magasra sikerült, mint amekkora ő maga volt. Nem sokat tépelődött azon, hogy ez hogyan lehetséges, hanem újra nekirugaszkodott, most teljes erejéből, s egyetlen szökelléssel elérte a fal tetejét, ahol ügyesen megkapaszkodott.

Még ha meg is próbált volna rájönni, hogy miért tud ilyen nagyot ugrani, akkor sem sikerül megfejtenie a talányt, mert sosem hallott eddig gravitációról, levegő sűrűségről meg hasonlókról. De az idő jobban sürgette annál, hogysem ilyen problémákon rágódjon.

Új tudományát kihasználva, hatalmas szökkenésekkel haladt az asztal peremén a sarokban lévő leállító gomb felé. De amikor végül célba ért, rémülten látta, hogy milyen óriási ez a gomb. Bár nekifutásból fel tudott ugrani a tetejére, de súlya túl kevésnek bizonyult ahhoz, hogy lenyomja azt.

Tomi a kimerültségtől, és a kudarctól letaglózva ugrott le, s hanyatt fekve terült el a „Stop" gomb tetején. Ekkor távoli vonatzakatolás hangja ütötte meg fülét.

– Nem sikerült – sóhajtotta könnyes szemmel, és felnézett az égre, amire éppen rálátott a tetőablakon keresztül.

– Bárcsak újra olyan nagy lehetnék, mint régen! – kívánta teljes szívvel, amikor egy újabb csillag hullt alá. A csillag felragyogott egy pillanatra, majd olyan sötétség borult a világra, mintha soha nem is lett volna fény.

A következő percben aztán újra a Hold világította be a kis lomoskamrát, és egyenesen a padlón fekvő Tomit csiklandozta sugaraival.

– Sikerült! Megint sikerült! Visszaváltoztam! – kiáltozott örömmel a fiú.

Gyorsan talpra szökkent, és megnyomta a leállító gombot. Még éppen idejében.

Látta, ahogy a harmadik vonat megáll az előző kettő mögött. Óvatosan felemelte, félretette, majd kihúzta az alagútból az összeütközött szerelvényeket is, és boldogan mosolygott, amikor megpillantotta az egyik kocsi ajtajában a bajuszos kalauzt.

Kezébe vette az apró játékfigurát, megvizsgálta, hogy nem történt– e valami baja, s amikor látta, hogy a kalauz sértetlenül úszta meg az elmúlt percek eseményeit, igen komolyan emelte feddésre jobb mutatóujját.

– Ej, ej – szólt dorgáló hangon, ujját billegtetve, ahogyan nagyapja szokta, ha a fiút csintalanságon éri –, néha bizony érdemes hinni még egy gyereknek is, főleg Karácsonykor.

Aztán helyreállította a terepasztal rendjét, és a kis bábut is visszatette az egyik szerelvény nyitott ajtajába, majd nagyot ásítva elindult az ajtó felé. De amint visszapillantott, úgy látta, mintha a kalauz éppen a bajuszát pödörintette volna hegyesre, aztán meg mintha vígan szalutált volna neki.

Tomi megdörzsölte álmos szemeit, újra a terepasztalra nézett, de ezúttal nem mozdult semmi. Mosolyogva csóválta a fejét, és mélyen a szívébe rejtette ezt az izgalmas, varázslatos karácsonyi kalandot.

17 házikedvenc közös családi fotón, nem lehetetlen...
19. Los Angeles-i Magyar Filmfesztivál eredményei

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 05. vasárnap

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/