Menedék

 Magas hegyek oltalmában kóbor őzek élnek,
erdő sűrűjében ezer veszély, mégsem félnek.
Folyó partján a táj kecsesen elcsendesedik,
anyai ölelésben kis gida cseperedik.

Aprócska nyomai ellepik az alvó avart,
pajkos játszadozásával megtöri a kanyart.
Széles árkok mentén járva sete-sután ugrik,
ékes cserjék közepén bájosan, fürgén kúszik.

Rozsdavörös szőrzetén még szürke foltok vannak,
a tél múlásával ez lesz dísze az őz vadnak.
Farának kötényén a tükör még alig látszik,
minden este, még anyja menedékére vágyik.

Cserjék tövében viháncol, megfürdik a Nappal,
bokrok virágain át, így táncol a holnappal.
Rügyek között válogat, még gyenge a gyomra,
inkább kijár legelészni a gyeptakaróra.

Éjjel aztán moha között ábrándozva pihen,
jövőt sző magának anyja öleléseiben.
Megálmodta már sokszor, s majd egyszer arra ébred
menedéke lesz ő is apró csemetéjének.

2019.08.14.