Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Mese az okos lúdról

Kép: pngtree.com

 Kemenczky Kálmán: Mese az okos lúdról

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény napszámos, a kinek három fián kivűl még három más jószága is volt. A szegény napszámosnak ezekkel is nagyobb lett a gondja, mert ezek sem maradhattak faltúl, ezeket is táplálnia kellett.

Először is volt neki egy igen makranczos szamara, a melyik nem szenvedhette, hogy valaki a hátára üljön. A fülesnek szörnyen csiklandós volt az oldala. Mihelyt valaki ráült és a lábával a tomporához ért: no volt akkor ugrándozás, szökdécselés, és utóljára olyan magasra fölhajigálta a hátulsó lábait, hogy a rajta ülő a füles fején keresztűl bukfenczet hányva pottyant le a földre.

A másik jószága: egy hosszú, görbe szarvú s nagy, bozontos szakállú kecskebak volt. Ez a kecskebak olyan bohó volt, hogy azt képzelte magáról, hogy ő nálánál semmivel sem különb az ember, mivel neki is van szakálla. Meg azt hitte, hogy ő semmi másra nem való a világon, csak arra, hogy a szarvaival sortában halomra döntsön mindent, a mi közelébe jő.

A harmadik jószága: egy igen nagy, hófehér lúd volt. Ez a lúd gondolkodva iczegett-biczegett a napszámos házikója körűl, egész napon át. Oda sem nézett semminek, csak tépdeste a jóízű fűszálakat, s hogy a szavát el ne felejtse, hát olykor-olykor elgágogta magát.

A kecskebak és a szamár jó czimboraságban éltek egymással. De ezt voltaképpen csak azért tették, hogy a ludat bosszantsák. Nagyon haragudtak rá, mivel az valamivel többet tanúlt, mint ők. Mert ők maguk egyebet sem tudtak, mint a földön futkározni; de a lúd először is úszni tudott a falu mellett való nagy tavon, a nélkűl, hogy a teste vizes lett volna. Azután meg röpködni is tudott a ház körűl, és nagy könnyűséggel leszállani a farakásról, a melyik az udvaron felhalmozva majdnem akkora magas volt, mint a napszámos házacskája.

A kecskebak is, meg a szamár is meg akarták ezt egyszer próbálni. A mint a tavon a ludat úszkálni látták, gondolták, hogy hiszen az nem valami nagy summa, azt ők is meg tudják csinálni. Avval – uczczu! – egy hatalmas szökéssel beleugrottak a tó közepébe, s a víz összecsapott az oktondik fölött.

Iszonyatosan eviczkéltek a hideg hullámokban. A szamár ordított, a kecskebak mekegett élhetetlenűl s mivel ilyeténmódon a szájukat eltátották, hát annyi vizet nyeltek kelletlenűl, hogy majd megpukkadtak belé.

Erre oda úszott hozzájok a jószívű lúd és először a szamarat ránczigálta ki fülénél, azután pedig a kecskebakot szakállánál fogva a partra. Ott hevert a két vakmerő, s a lenyelt víztől úgy megpuffadt a hasuk, hogy jó darabig nem bírtak lábra állani.

Néha-néha a lúd, mikor jó kedve kerekedett, azt is megtette, hogy a házikó közelében levő meredek dombról nem lépegetve, hanem repűlve ment le. A mint a szamár és a kecskebak ezt látta, hát gondolta magában: no bizony, nem valami nagy mesterség! És hogy a libának mind a ketten megmutassák, hogy egy szamár és egy kecskebak is többet tud, mint bogácsot meg káposztát enni: nyomban megindúltak utána csinálni.

Ott fent a dombon egy kicsit kifútták magukat, aztán a füles elkezdte olvasni: egy-kettő-három, és avval hopsza! zuhantak lefelé a levegőben s a másik pillanatban ott hevert a két ugró a kemény földön, keservesen bőgve.

A szamár kificzamította a lábát s négy hétig nem tudott menni, a kecskebak pedig úgy az orrára esett, hogy a vér kibuggyant belőle, meg hozzá úgy megharapta a nyelvét, hogy három napig nem tudott enni s majd elveszett éhen.

E napságtól fogva a szamár és a kecskebak görbe szemmel nézett a lúdra. A hol csak tehették, folytonosan ártalmára voltak. És mikor már semmi mást nem követhettek el rajta, hát azzal csúfolták a szegény ludat, hogy csupán csak két lábon jár s fülkagylója nincsen.

Úgy esett, hogy a szegény napszámos nem tudott már kenyeret adni a három fiának, és a fű meg a bogács, a házikó mellett való kis mező is egészen le volt már legelve. Azért előszólította a három fiát és így szólt hozzájok:

– Fiaim, ti már elég nagyok vagytok arra, hogy a kenyeret magatoknak megkereshessétek. Menjetek ki a világba szerencsét próbálni. És mivel hogy én a barmainknak sem tudok már eleséget adni: hát osztozzatok meg rajtok és vigyétek őket magatokkal. Talán hasznukat vehetitek útközben valami módon.

A legidősebb fiú, a ki egy kicsit lusta volt s nem szeretett gyalogolni: a szamarat választotta. Gondolta, hogy azon bejárhatja akár az egész világot.

A középső fiú, a ki nyúlszívű, pulya volt, a ki hamar megijedt mindentől, a mi útjába kerűlt: a kecskebakot választotta magának. Gondolta, hogy hegyes szarvaival távol fog tőle tartani minden istentelen gonoszt, a ki vándorlásában nem hagyna neki békét.

A legfiatalabbnak már nem volt egyéb választása: megmaradt hát a lúd mellett. Ez ugyan neki semmit sem használhat, mivel rajta nem lovagolhat és sokkal kisebb, hogysem valami semmirekellő, valami útonálló tőle megijedhetne; de azért mégis csak magával viszi.

Aztán elindúlt a három testvér, különös útitársával, mindegyik a maga útján.

Mentek, mendegéltek…

A mint a legidősebb testvér egy mértföldnyi útat gyalogolt: megfájúlt a lába. Felült hát a szamarára. De a lába csiklandozta a csacsi oldalát. S mikor a csacsi nem állhatta már tovább, levágta a fejét az első lába közé, a hátúlsó lábait pedig az égnek hajigálta, mire a gazdája olyan bukfenczeket vetett a homokban, hogy tele lett vele a szeme, szája.

Mikor aztán feltápászkodott a szegény fiú, a fülest jól elverte. S mivel átlátta, hogy ezen a rakonczátlan állaton egy órányi útat sem tehet meg, annál kevésbbé járhatná be a világot: hát a csacsit hazafelé fordította s farba rúgta. Aztán egyedűl folytatta az útját.

A középső testvér is jókora darab földet, hátrahagyott már. Egyszerre csak az országúton találkozott egy libanyájjal, a melyet egy libapásztor a mezőre hajtott. A kecskebak, minthogy a libát ki nem állhatta, dühösen nekirontott a nyájnak, azt szétszalasztotta, sőt kettőt belőle agyon is szúrt hegyes szarvával.

Erre a libapásztor haragra lobbant. De mivel a kecskebakkal hiába való lett volna kikötni, hát nyakon csípte a dühös állatnak a gazdáját s úgy eldögönyözte a pásztorbotjával, hogy az eget is bőgőnek nézte. Aztán összeszedte elszéledt nyáját, a két agyonszúrt libát lábánál fogva a hátára vette s visszament a faluba, a honnan éppen az imént jött ki.

Az elnáspágolt fiú pedig, mikor a verés után kilihegte magát, fogta a kecskebakját, oda kötötte szarvánál fogva egy fához, hogy ne döfhessen. Aztán a libák haragosát úgy eldöngette, hogy még a csontja is ropogott belé. Mikor megelégelte a büntetést, a fiú eloldotta a szakállas jószágot s jól farba rúgván búcsúzásúl, hazafelé vederte ő is, mert átlátta, hogy őt a kecskebak nem csak hogy meg nem védelmezi, de még bajba keveri.

A legfiatalabb testvér azalatt háborítatlanúl haladt útján a libájával. A mint ment, mendegélt, nagysokára egy király-lakta szép városba ért.

Éppen akkor nagy volt ott a szomorúság a királykisasszony miatt, a kit egy gonosz boszorkány éjszakának idején a palotából titkon elrabolt és aztán magánál elrejtett. Itt senki sem tudott hozzá férkőzni, ha még olyan okos és ügyes, vagy még olyan bátor és elszánt lett volna is.

A boszorkány csupa irigységből lopta el a királyleányt, mivel az olyan gyönyörű teremtés és olyan áldott jó lélek volt, hogy a királyfiak seregestől tódúltak hozzá, hogy feleségűl kérjék. A boszorkánynak is volt egy leánya, de nem nézett rá senki. Pedig ez is igen szép volt. Hanem az volt a szerencsétlensége, hogy egy boszorkánynak a gyermeke volt, és éppen olyan gonoszszívű, akár csak az anyja.

A tömlöcz, a hol most a szegény, ártatlan királyleány senyvedt, egy magas, meredek hegyen feküdt, a melyik tiszta kristályból való és olyan tükörsíma volt, hogy azon ugyan senki ember fia nem tudott feljutni. Nem is akadt olyan vakmerő, a ki megpróbálja. A sikamlós kristályhegyoldalon bizonyosan elcsúszott és legurúlt volna a völgybe.

De ez még nem volt akadálynak elég. A hegy körűl egy nagy, mély tó volt. Ezt a tavat senki át nem úszhatta. Sőt mi több: a boszorkány a partján igen magas tövisfalat növesztett, a mely olyan vastag volt, hogy sem fejszével, sem szablyával nem lehetett keresztűlvágni. És a ki talán át akart volna mászni a falon: azt a tövisek menten megfogták és el nem eresztették volna soha, mivel meg voltak boszorkányozva.

Mikor a vén boszorkány az elrabolt királyleányt egy nagy repülő seprőn, a melyiken a levegőben ide lovagolt, erre a biztos rejtekhelyre hozta: a börtön kulcsát is a tóba vetette.

És megesküdött, hogy a fogoly mindaddig nem menekszik meg, míg csak valaki nem jön, a ki meg nem szabadítja. Csakhogy ez akárkinek is lehetetlen dolog volt.

A vándorló suhancz a városba érve beszállott egy korcsmába, hogy ott meghúzza magát éjszakára. Leült egy sarokba s hozzá fogott a falatozáshoz és vacsoráját a lúddal hűségesen megosztotta.

Ott megtudta a királyleány szomorú esetét. Meghallotta ezt az okos állat is, és különösen elméjébe vette abból a fődolgot: hogy a király annak adja a leányát feleségűl, a ki a boszorkány hatalmából kiszabadítja.

Mikor a lúd a gazdájával a szalmavaczkon feküdt, így szóla hozzá:

– Mivel engem magaddal hoztál s olyan hűségesen ápoltál és etettél, hát most hasznodra is akarok lenni. Holnap reggel a mint a pitymallat beáll, csendesen fölkelünk és a királyleányt megszabadítjuk.

– Szándéknak ez igen szép; csak azt nem tudom, hogy ejtjük módját?

De a lúd csak annyit mondott:

– Gondoskodjál ásóról, a többit aztán bízd reám.

És a mint a hajnal megfesté az eget, az éber állat emlékeztette a gazdáját az indúlásra, s mikor egy órányi útat megtettek, hát ott állottak a tövisfal előtt.

– Már most mit tegyek? – kérdezte az ifjú, a kinek sem szablyája, sem fejszéje nem volt és a ki úszni sem tudott.

– Te csak várj itt, míg visszajövök, – mondá a lúd, – és hogy neked azalatt az idő hosszú ne legyen: hát avval az ásóval, a mit magaddal hoztál, áss egy nyílást a tövissövény alatt, akkorát, hogy egy ember keresztűl bújhassék rajta. De olyan mélyen járjon ám az ásó, hogy a tövis gyökereit meg ne érintsd, különben észreveszi a boszorkány, és akkor a munkánk hiábavaló.

Erre a suhancz ásni kezdett; a parázs föld csak úgy omolt az ásó nyomában. A lúd pedig összeszedve minden erejét, nagy gágogással elrepűlt a bozontos, szúrós sövény fölött, és elérte a tavat a nélkűl, hogy egy tövis érintette volna.

Úszkált a vizen soká, soká, ide-oda; ledugta a fejét sűrűn, le is bukott a víz alá akárhányszor, és kereste-kutatta a börtön kulcsát.

Addig-addig, hogy utóljára megtalálta a tó fenekén és fel is hozta. Aztán elúszott a kristályhegy tövéig s a kulcsot erősen a csőre közé fogva, félig szállva, félig futva s ragadós lúdtalpával a sikamlós földbe kapaszkodva, elérte utóljára a hegy tetejét és a – börtönt. Nagynehezen beledugta a kulcsot a kulcslyukba s kétszer megfordította benne. Az ajtó kinyílt és a szegény fogoly királyleány, a ki már a kis ablakán keresztűl a ludat észrevette, ujjongva elejbé ugrott különös megszabadítójának és czirógatni kezdte fehér tollait.

De a lúdnak most nem volt ideje a czirógatásra s mondá:

– Kapd össze hamar tollas ágyadat, burkold vele körűl a testedet s kösd meg egy madzaggal erősen, hogy meg ne sértsd magadat, mikor lefelé csúszunk.

Mikor a királyleány ezt megtette, megindúltak szépen a hegy lejtője felé. Oda érve, a lúd lefektette a királyleányt a hátára s azzal lecsúsztatta a hegy lejtőjén minden baj nélkűl.

A tó partján a királyleány kibontakozott a pólyájából. A lúd ekkor azt mondta neki:

– No most ülj fel a hátamra!

Avval elindúlt vele a vizen úszva, s mivel a királyleány igen vékony és könnyű volt, a lúd könnyedén vitte a túlsó partig.

Ott a serény ifjú földalatti nyílásával akkorra már elkészült, s a királyleány a lúd szavára keresztűlcsúszott rajta és meg volt mentve.

Erre aztán ment a királyleány a lúddal és a gazdájával hazafelé, az apja palotájába, a hova szerencsésen el is jutottak.

A király nem bírt az örömével, mikor a leányát meglátta. Ölelgette, csókolgatta s egyre kérdezgette:

– Kinek köszönjem ezt az örömet? Ki volt a megmentőd, édes leányom?

A leány a lúdra mutatott és szóla:

– Ez a derék állat, kedves király-apám! Ennek a becsűletes ifjúnak a segítségével.

A király megsimogatta a lúd szép fehér hátát, azután meg az ifjúnak a vállát veregette meg, mondván:

– Akárki légy, fiam, derék ifjú vagy! Nagyobb öröm nem érhetett volna, mint a mit szereztetek nekem. Hálás leszek érte!

Ekkor a lúd a királyleány megszabadítója, mivelhogy ő a királyleánynak nem lehetett a hitvestársa, így szólt a királyhoz:

– Én a megszabadítás munkáját a gazdámért tettem, hát neki engedem oda a jutalmat is.

És igy a szegény napszámos fia lett a férje a szép királyleánynak. A lakodalomra a szegény apának is el kellett jönnie s el kellett magával hoznia a két fiát is, a kik hazamentek vándorlásukból, mert nem kedvezett nekik a szerencse.

De a szamarat és a kecskebakot nem hagyhatták magukra a házacskában. Hát azokat is magukkal hozták a palotába, a hol aztán pompásan éltek. Majd mindennap látták egykori ellenségöket, a ludat, a ki mindig selyemvánkoson ült a kocsiban, mikor a király a fiatal párral együtt kocsikázott. A mellett az okos állat ékes aranykoronácskát hordott a fején, drága lánczocskán csillogó rendcsillagot a nyakán s piros bársonyból való drágaprémes köpönyegecskét a hátán.

Ezentúl a szamár és a kecskebak nagy tisztelettel néztek reája.

A szivárványos ökle élő bölcsőben nevelteti ivadék...
Neves napok
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. május 08. szombat

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/