Az Altamira barlang, Spanyolország

A Barlangot 1868- ban fedezte fel egy helybeli lakos, Modesto Cubillas, amikor vadászat közben a sziklák közti mélyedésben rekedt kutyáját akarta kimenteni.

Felfedezésének a környező karsztvidék, a Kantábriai- hegység lejtőinek ezernyi hasonló ürege és barlangja miatt különösebb jelentősége nem volt.
A terület birtokosa, Marcelino Sanz de Sautuola márki ( 1831- 1888), amatőr paleontolóus, akit különböző kétkezi munkákra alkalmazott, tudott a földjén található barlangnyílásról, 1875-ig biztosan nem kereste fel, valószínűleg csak 1976-ban járta be. Ekkor felfedezett ugyan néhány absztrakt rajzolatnak tűnő ábrát, pl. ismétlődő fekete vonalakat, de ezeket nem tartotta emberi eredetűnek. Csak négy évvel később, 1879 nyarán, nyolcesztendős lánya kíséretében tért vissza. Eredeti célja az volt, hogy a barlangban olyan kovaeszközöket keressen, amilyeneket 1878-ban a Párizsi Világkiállításon látott. Az igazi felfedezést lánya tette, aki – míg apja a barlangnyílás kibontásával foglalatoskodott – beljebb merészkedvén egy oldalsó terem falán és mennyezetén megpillantotta az állatábrázolásokat.
Az őskori ember bölények, mamutok, szarvasok és vaddisznók élethű, színes képét festette a falakra. Az agyagtalajban megtalálták a kovaeszközöket is.
Marcelino Sanz de Sautuola 1880-ban publikált egy kisebb tanulmányt Jegyzetek néhány Santander tartományban található őskori objektum kapcsán címmel, melyben saját másolatait közölte néhány festményről, és azt állította, ezek őskori eredetűek. Tanulmányát megmutatta Juan Vilanovának a Madridi Eyetem professzorának, a kor legnagyobb tekintélyű geológusábnak és paleontológusának, aki még abban az évben Sautuolával együtt feltárta a barlangot és hosszabb közleményt írt az eredményekről. A festmények művészi minősége és kitűnő állapota miatt a tudományos közvélemény nem fogadta el őskori eredetüket; úgy tartották, hogy a hamisítványokat Sautuola megrendelésére készítette egy kortárs képzőművész. Az 1880-ban Liszabonban tartott nemzetközi kongresszuson kigúnyolták a felfedezők állítását; a kongresszus résztvevői annyira komolytalannak tartották a kérdést, hogy fel sem keresték a helyszínt.

Miután a következő évtizedekben számos hasonló lelet került elő, Cartailhac látványosan megváltoztatta véleményét. 1902-ben a L'Anthropologie c. szakfolyóiratban tette közzé híres cikkét Mea culpa d'un sceptique címmel, melyben őszintén vállalta tévedését, mellyel a tudomány fejlődését éveken át hátráltatta. Mivel a tudományos rehabilitációt a 14 évvel korábban elhunyt Sautuola már nem érte meg, csak lányának ígérhette meg, hogy mindent meg fog tenni édesapja elismertetéséért. Valóban, ő és Henri Breuil a következő években több nagy tanulmányban húzta alá Sautuola az Altamira-barlangban tett felfedezésének jelentőségét.

Forrás: wikipédia