Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Bandi álma

Pósa Lajos: Bandi álma 

 Bandi el-elnézte a virágos kertben, 
Mikor a fészkéről a fecske fölrebben. 
Csak egy szempillantás; se híre, se hamva... 
Rétet, mezőt bejár sebesen suhanva. 


Irígyelte sorsát az égi madárnak, 
Napfényben lebegő dalos pacsirtának. 
Kéményről a gólya magasan felszállhat... 
Mért nem adott Isten embernek is szárnyat!


Mért nincs neki szárnya! sokszor elgondolta. 
Hogy repűlne messze föl a csillagokba!
Vagy legalább lenne olyan papirsárkány, 
Hogy fölvinné őt is a fuvó szél szárnyán.


Bandira a kertben bólingat a rózsa, 
És szemére száll az álom pillangója. 
Szendereg, álmodik, nem anyja ölében, 
Vajjon mit álmodik rózsafa tövében?


Álmában egy sárkányt ereszt a magasba,
A nagyfejű sárkány őt is fölragadja. 
Viszi följebb-följebb... ott csügg a zsinegen...
Minden olyan furcsa, minden oly idegen! 


Mélységből néz rá a havasok vidéke, 
Kalásztermő alföld délibábos képe. 
A Tiszát, a Dunát pántlikának látja...
Kitárúl előtte Isten szép világa. 


Köszöntve köszönti hétszínű szivárvány, 
Egyre magasabban röpíti a sárkány. 
Mindjárt oda érnek, már közel lebegnek
Csillagos boltjához a magas egeknek.


Hipp-hopp! Hát le akar egy csillagot kapni, 
Elszakad a zsineg, hull lefelé Bandi. 
De ott járt valahol egy grifmadár épen, 
A mi Bandikánk meg rája esett szépen.


Át is szorította a derekát, nyakát,
Grifmadár ijedten hányja-veti magát. 
Úgy megbokrosodott szegény szárnyas állat:
Lefelé, lefelé, mint a villám, vágtat.


Vissza-visszatekint, bámúlja Bandikát,
Azt hitte talán, hogy garabonczás diák. 
Tán a levegő is azt zúgta körülte, 
Hogy nyereg nélkűl is olyan jól megülte.


«Gyi te, Tündér, gyi te!» - kiabált is rája, 
Százszorta gyorsabban szállott paripája.
Hetedik nap végre egy dombra letette... 
Riadó robajjal repűlt el felette.


«Mit csináljak már most? - tűnődik magában - 
Ki tudja, hol vagyok, hányadik határban! 
Csak legalább tornyot látnék valamerre 
Vagy valakit hozna a szerencse erre!»


Kapóra jött épen két fürge bogárka, 
Felöltözve szépen fekete ruhába. 
Tollas kis kalapjuk csurgóra van csapva, 
Hegyesre pödörve a két úrfi bajsza.


«Jó estét kivánok, tekintetes urak! 
Mutassák meg, kérem, mifelénk az utat. 
Hol a szélmalom zúg, tán hallottak róla, 
Az ablakunk előtt két öreg diófa.»


«Fogadj Isten, öcsém! Késő este van már. 
Ne indúlj most útnak, elfoghat a zsandár,
Mi megyünk a bálba, gyere te is vélünk! 
A mulatság után majd haza kisérünk.»


A szíves meghivás tetszik Bandikának, 
Parolát ad mindjárt a két pajtikának. 
Gyöngyharmatos fűben, ucczu, karonfogva 
Mennek nagy kevélyen a lakodalomba. 


Zöld erdőbe érve, a kerek tisztásra, 
Szól már a muzsika, a czigány czifrázza.
Ezer lámpa csillog sötét lombok közűl, 
Nevető vadrózsák szerte köröskörűl.


Tömérdek a vendég, csupa úri fajta, 
Bíboros, bársonyos díszöltözet rajta. 
Pávaszem herczegnő és gróf Szarvasbogár 
Egymáshoz illenek, gyönyörű mátkapár.


Hős Czinczér a vőfély, a vitéz kapitány, 
Most ment a lakziba egy sánta paripán.
Oldalán gyikleső, mindig jár a szája, 
Izeg-mozog fején két nagy micsodája.


Ki a nyoszolyólány? Méhecske kisasszony, 
Sokat munkálkodik, egyszer hadd mulasson!
Kezet is csókol ám Szöcske úrfi neki, 
Két potrohos darázs sandán nézegeti.


Sétál a pillangó a rózsabogárral, 
Szitakötő bácsi kedves családjával. 
Isten tehénkéi a menyasszonyt nézik, 
Aranyos ruhája nagyon tetszik nékik.


Ide-oda repdes szentjánosbogárka, 
Mindegyik kezében fénylő ezüst lámpa, 
Ragyogó csapatja le-lelep a fűbe, 
Majd csillagraj gyanánt száll a levegőbe.


«Húzd rá, more, húzd rá! - kiált a hős Czinczér, 
- Ne sajnáld a gyantát, nem csinálod ingyér! 
Tudod a nótámat, húztad is sokszor már, 
Azt, hogy: «Cserebogár, sárga cserebogár...»


Szól Tücsök, a primás: «Igen is, instálom, 
Vitízs kapitány úr, azsonnal csinálom, 
De bizsony jó lenne egy-kít rongyos bankó, 
El is sakad a húr, íhes is a rajkó.» 


Hegedűl a tücsök, szekundál a szúnyog,
Dongó a bőgővel bele-beledunnyog. 
Aprózzák a tánczot, ki-ki fogja párját, 
Majd, mint a forgószél, oly sebesen járják. 


Izzad a hős Czinczér, csurog a víz róla:
«Jaj de jó volna már egy pihenő óra!» 
Katiczabogárka legjobbkor belépett, 
Hogy kiszolgálja mind a szomjas vendéget.


Takaros szobalány, kis Katiczabogár, 
Hüsitő itallal ügyesen körbe jár. 
Pöttyös piros kötő libeg a derekán, 
Nyájas, vidám mosoly játszik az ajakán.


Zöld papsajtlevelen gyöngyvirág-pohárba 
Hajnali harmatot hajlongva kinálja.
Hej, van kelete a gyöngyvirág-pohárnak,
Hős Czinczér is fölhajt egymás után hármat. 


A pihenő után újra dínom-dánom... 
Bandi ámúl-bámúl a nagy mulatságon. 

Addig-addig nézi, el is alszik rajta
A lakodalmas nép kiviradtig rakja.


Mikor a nap fölkelt s madarak daloltak:
Vége lett a fényes nagy lakodalomnak. 
Előáll a batár, beül a mátkapár: 
Pávaszem herczegnő és gróf Szarvasbogár.


Tizenkét pillangó a kocsiba fogva, 
Sárga cserebogár gyeplőszárat fogja,
Libériás darázs kettő is a bakon, 
Csákó a fejükön, tarsoly oldalukon. 


Hős Czinczér, a vőfély, a vitéz kapitány 
Mellettük lovagol a sánta paripán. 
Puffogat erősen ócska pisztolyábúl,
Kis Katiczabogár menten el is ájúl.


Lovas bandérium előttök, utánok, 
Zöld mentés leventék, kabócza-huszárok. 
Repdesnek felettük tarkaszárnyú lepkék, 
Mintha a szivárványt ott fenn lebegtetnék.

Hosszú sorba hintók gördűlnek el haza,
Kurjongat a násznép: ihaja, tyuhaja!
A banda meg húzza a Rákóczi-nótát,
Bezengi a hegyet, bezengi a rónát. 


Erdő szélén a sok szarvasbogár várja,
A vőlegénynek mind hűséges szolgája. 
Azok ott bókolnak, a virágot szórják, 
Menyasszony ölébe hullanak a rózsák.


Végre megérkeznek tölgyfapalotába,
Az örömapának grófi odujába. 
Pávaszem herczegnő sírva karolja át 
Szarvasbogár apát, Szarvasbogár anyát. 


Hős Czinczér előáll, köszörűli torkát, 
Búcsúztatóképen beszél ilyenformát: 
«Uram, uram, öreg Szarvasbogár uram, 
Szállok az úrhoz, mert haza visz már utam!»


«Halljuk azt a szép szót, halljuk! kiabálnak.
Torkán akad a szó a hős kapitánynak. 
Pók, a híres tudós, hiába súg neki, 
Belesül, elakad, a násznép neveti.


Nagy szégyelletébe a vitéz kapitány 
Elbiczeg, eldöczög a sánta paripán.
Oszlik a násznép is, jóízűn kaczagva, 
Siet a dolgára, ki erre, ki arra.


Virágról-virágra szálldos a méhecske,
Fürdik a napfényben szitakötő, lepke. 
Sürögnek, forognak a szorgalmas hangyák, 
Zizeg erdő, mező, zúgnak a bokrok, fák.


Bandi koma pedig alszik egyre szépen 
A mulatóhelyen, vadrózsa tövében.
Hiába költötte két bogárpajtása, 
Álmodozott tovább a kis álomtáska.


Éppen arra tévedt egy tapsifüles nyúl, 
Két lábára állva, Bandikára bámúl. 
«No, kis öcsém, ez hát a paplanas ágyad?
A puha derekalj nem nyomja a hátad?


Tudom, sír azóta szegény édes anyád, 
Jó nyirfavesszővel, tudom, keres apád. 
Kelj föl hamar, kelj föl, ugorj a talpadra! 
Hiszen már a nap is rásüt a hasadra!»


Fölébred álmából s csudálkozik Bandi:
«Hát hol a vendégség? Se bogár, se lakzi!»
«Jó napot, úrficska!» - szól a nyúl hozzája. 
Bandika válaszol: «Á, alászolgája!


Vígy haza engemet, kedves nyúlam-búlam, 
A Tiszán is túlnan, a Dunán is túlnan.
Hol a szélmalom zúg, tán hallottál róla, 
Az ablakunk előtt két öreg diófa.»


«Tudom én, hol laktok, haza is vinnélek, 
De nagy a keletje a nyúlpecsenyének.
Tudom én, öcsikém, tudom én, ha mondom, 
Asztalra kerűlne a gerinczem, czombom.» 


«Ne félj a neszétől zörrenő levélnek! 
Semmi bajod sem lesz, nyuszika, megvédlek. 
Se agár, se kopó nincsen udvarunkban,
A mi kis falunkban a puska se durran.


Építek egy kastélyt a káposztás kertben, 
Czimborám, ott élünk, abba lakunk ketten. 
Együtt buvócskázunk, sok tréfát csinálunk, 
Egy szó annyi, mint száz, jó dolgod lesz nálunk.»


Addig-addig kéri: hajlik a szép szóra,
Bandi föl is pattan vígan a czoczóra, 
Sarkantyúzni se kell, tüzesvérű állat, 
Szél sem éri utól, oly sebesen vágtat.


Ill' a berek, hajrá! nyargal, illan a nyúl, 
Hátraveti fülét, teste hosszan elnyúl. 
Ugrik árkon-bokron, nincsen gát előtte - 
Megszólal a puska, egy vadász lelőtte.


Bandika lefordúl, nyuszika felfordúl, 
A harmatos fűre piros vére csordúl, 
Ugrik egyet-kettőt... s neki a mezőnek,
Piros lesz nyomában a virágos szőnyeg.


Bandika pedig fut mindenütt utána, 
Csörgő patak partján, hej, meg is találja.
Kis szivecskéje már alig-alig dobban, 
Haldoklik egy kéklő nefelejcsbokorban.


Kimossa a sebét a patak vizében 
És ezerjófűvel beköti gyöngéden.
Ápolja, beczézi, gügyög is hozzája... 
De szemére száll az örök éj homálya.


Hirtelen halála híre megy a nyúlnak, 
A rokonok mindjárt koporsót gyalúlnak, 
Liliompennával födelére irják, 
Hogy ki nyugszik ottan, kinek-minek hivták.


Harangvirág másnap szomorúan szólal,
Temetik a nyúlat keserves jajszóval,
Iczi-piczi kis nyúl, három szegény árva,
Sírva-ríva borúl a koporsójára.


Három pár nyulacska talpig gyászruhába, 
Koszorús koporsót emeli vállára. 
Bandika utána bandukol nagy búsan, 
Zokogva kiáltja: «Édes nyúlam-búlam!»


Üveges gyászhintók követik bús rendben 
Ott is vannak immár violás berekben, 
Koszorús koporsót leteszik a sírba, 
Hantját örökzölddel betakarják sírva. 


Lecsüngő ágából a szomorú fűznek, 
Nyúlacska fejéhez emlékjelet tűznek.
Búcsúzik a harang: gling-glang, giling-galang,
Altatót turbékol búsan a vadgalamb.


Szívreható volt a vadgalamb búgása,
Violás bereknek szomorú zúgása. 
Ekkor egy öreg nyúl csak kilép a sorbúl,
Halotti beszéddel a többihez fordúl:


«Gyászos gyülekezet, nagy a mi bánatunk,
Oh jaj! egygyel újra kevesebben vagyunk. 
Fogy a nyúlnemzetség napról-napra jobban, 
Ki tegnap szaladt még, már ma sírhalomban. 


Milyen gyönyőrűen, vígan karikázott!
Árkon át, bokron át könnyedén czikázott! 
Egy nyúlfejjel el is maradtunk utána, 
Leggyorsabb agárnak fittyet hányt futtába.


Büszke volt rá hegy, völgy, virággal ékes rét, 
Földre terítette az a kegyetlen srét. 
Éke, dicsősége oda a nyúlaknak... 
Törzsökéből már csak a Dunán túl laknak.


Járjunk el sírjához siralommal, búval, 
Káposztalevélből kötött koszorúval.
Itt lenn a föld alatt hadd legyen szép álma... 
Haló pora felett béke lengjen, pálma.»


Könnybe lábad szeme valamennyi nyúlnak,
Három kis árvával a sírra borúlnak. 
Bandi meg egy verset szaval el zokogva, 
Sírva száll keserve bokorról-bokorra:


«Édes nyúlam-búlam, kedves kis pajtásom! 
Hallod-e, hallod-e az én sóhajtásom? 
Bánatom elmondom a fülemilének, 
Szomorúbb lesz, tudom, ajakán az ének.»


Violás berekben tán egy madár rebben:
Megzörren a levél, a fa ága reccsen.
Ucczu, megijednek s futnak a nyúlacskák.
Bandit ott a sírnál egymagára hagyják.


Bandi nefelejcset, rozmaringot szaggat, 
Tulipánt, violát a fejfára aggat. 
Örökzöld levelet tűz a kalapjára, 
Szomorúan indúl bujdosó útjára.


Bujdosó alakját elfödi a távol, 
Bánata követi, mint egy sötét fátyol. 
Töpreng, merre tartson: jobbra-e vagy balra? 
Nap tüze égeti, tüske megszurdalja.


Rengetegbe téved... Azt se tudja: hol van.
Járatlan utakon bolyong a vadonban. 
Fölmegy a tetőre, hogy messzire lásson - 
Gólyaserget lát az ismeretlen tájon:


«Köszöntelek, gólyák! Mért nem tudtok szólni, 
Délibábos rónák, nádasok lakói!
Mondanátok jó hírt édes jó anyámról,
Régóta nem látott, szeretett hazámról!»


Vágyakozó szívvel hiába kesereg, 
Szótlan repüléssel megy a gólyasereg. 
Majd egy karcsú szarvas hág a bércz fokára, 
Alkonyi bíborfény hull szarva bogára. 


A két első lába a meredek szélén, 
Szeme birodalma elterűlő képén.
Lenn zúgó rengeteg hódolva néz rája,
Büszkén tekint körűl az erdők királya.


Tömjénillatot küld a fenyves feléje, 
Megszólal a vadon százhúrú zenéje.
Sárga rigó fütyől, a pintyőke dalol, 
A csalogány csattog sötét lombok alól.


«Rengetegek ura, fölséges királya! - 
Szól Bandi. Szavát a bércz visszakiáltja. 
- Régóta hagytam el szerető otthonom, 
Nagy birodalmadban úttalan bujdosom. 


Kérdem a patakot, kérdezem a szellőt, 
Kérdem a madarat, a futamló felhőt: 
Egy se tud felelni kérdező szavamra, 
Sóhajom belevész a zsongó morajba. 


Te hozzád fordúlok, erdők nagy királya!
Mutasd meg: merre van kis falum határa? 
Hol a szélmalom zúg, tán hallottál róla, 
Az ablakunk előtt két öreg diófa.»


Szól a szarvas. Szavát bércz, völgy visszazengi: 
«Nagy birodalmamban ne szenvedjen senki! 
Királyi szivünkre veszszük a kérésed, 
Királyi kegyünkben lesz is, fiam, részed!»


Háromszor dobbant a szarvas a lábával, 
Titkos moraj zúg a rengetegen átal. 
Ott terem egy kecske gyorsan, mint az álom:
«Mekeke, mekeke, itt vagyok, királyom!»


Kis kocsiba fogva kecske, hegyes állú, 
Görbe, hajlott szarvú, nagy hosszú szakállú.
«Én hűséges szolgám, siess az útfélhez... 
Vidd el ezt a fiút az öreg révészhez!»


Kecske körme kopog, a kerék csikorog,
Aranyos kavicson jaj de könnyen forog! 
Bandi előtt terem gyorsan, mint az álom: 
«Mekeke, mekeke, ülj fel, kis barátom!»


Bandi a kocsiba úgy ül, mint a báró, 
A kecske meg repűl, akár csak a Ráró.
Futnak velök a fák, fut a mező bokra... 
Esthajnali csillag ragyog az útjokra. 


Messziről pásztortűz mosolyog reájok, 
Vagy tán a vacsorát főzik a halászok? 
Tisza vize mormol a puszta csöndjében, 
Csillog a hold arcza a folyó tükrében.


Kis ablak világít nyájasan eléjök, 
Szőke Tisza partján kis ház int feléjök. 
Megáll a kecske is, a szakállát rázza:
«Mekeke, mekeke, itt a révész háza!»


Kecske körme kopog, a kerék csikorog, 
Holdfényes kavicson hazafelé forog. 
Bandi meg kopogtat a révész ajtaján, 
Gondolja magába: nem haragszik talán.


«Jó estét kivánok, édes öreg apám! 
Kérem, adjon szállást ezen a kis tanyán! 
Nincs, hol a fejemet hajtsam nyugovóra,
Kerek e világnak vagyok bujdosója.»


«Fogadj Isten, fiam! Csakhogy itt vagy nálam! 
Van számodra szállás, van jó puha ágyam. 
Mielőtt letennéd fejed nyugovóra:
Itt a halpaprikás, világ bujdosója!»


Bandi vacsorát kap, jól is esik néki, 
Jóságos szemével az öreg elnézi. 
Azután megveti a paplanos ágyat, 
Látja, hogy a vándor nagyon álmos, fáradt.


Bandika lefekszik. Kezét összetéve
Rebegő ima száll ajkáról az égbe. 
Pillangója lebeg szép arany álomnak... 
Odalenn a habok csendesen csobognak.


Mikor Bandi másnap a szemét kinyitja: 
Reggeli énekét zengi a pacsirta. 
Gyöngyözik a harmat, a fa sóhajtozik... 
Erdőben, mezőben minden imádkozik.


Háládatos érzés Bandit is áthatja,
Az Istenhez repűl első gondolatja. 
Hajnalhasadáskor kezét összetéve 
Rebegő ima száll ajkáról az égbe:


«Mennyei jó Atyám, őriző pásztorom! 
Kelő nap fényénél hozzád fohászkodom. 
Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál... 
Dicsértessék neved, hogy reám vigyáztál. 


Ki a bujdosónak itt pihenőt adott, 
Védd meg ezt a csendes, szerető kis lakot! 
Haragos szél ellen leveles fák fedjék,
Eresz alatt mindig fészkeljenek fecskék.


Ne hagyj el engemet, édes jó Istenem!
Oh, ha te vagy velem, kicsoda ellenem? 
Vezess haza anyám ölelő karjába, 
Hints áldást fejére, a lába nyomára!»


Hallgatja a révész Bandi imádságát, 
Könnyre könny áztatja két szeme pilláját. 
Lassan, lábujjhegyen odamegy hozzája: 
«Úgy legyen, fiacskám! Érdemes vagy rája!»


«Édes öreg apám, útlan út előttem -
Nem tudja: merre van kedves szülőföldem? 
Hol a szélmalom zúg, tán hallott is róla, 
Az ablakunk előtt két öreg diófa.»


«Tudom én, fiacskám, tudom én, hol lakol, 
Hol a tarka tollú dalos madár dalol. 
Nádas kis falunak vagy te a lakója, 
Oda száll a daru, oda száll a gólya. 


S előveszi sípját, háromszor fú bele, 
Rezeg a vízparton a fűzfa levele, 
Véges-végig csobban habja a folyónak... 
Egy hajó közelget, könnyű, mint a csónak.


Virággal borítva az aranyos hajó,
Fehér hattyú húzza, oly fehér, mint a hó. 
Egyszerre csak megáll a csengetyűszóra: 
«Ülj bele, fiacskám, világ bujdosója!»


«Köszönöm, köszönöm, édes öreg apám, 
Hogy szivesen látott ezen a kis tanyán.
Nézzen majd utánam jóságos szemével 
- Áldja meg az Isten mind a két kezével!»


«Isten veled, fiam, kisérjen szerencse! 
Hazaszálló galamb híredet jelentse.
Vidd haza, vidd haza, lágyan repítsd, hajó!
Nesze, friss pogácsa, egy kis útravaló!»


Csingi-lingi!... újra a csengetyű szólal, 
Indúl a hattyú az aranyos hajóval. 
Leng-lobog zöld vászna, selyem takarója, 
Kis Bandi kománkat a nap ellen ója.


A Tisza tükrében a nap képe ragyog,
Ringatják a hajót a csillogó habok. 
Körűlte mindenütt víg arany halacskák, 
Játszanak szökelve, Bandit mulattatják.


Partok maradoznak ménessel, gulyával,
Lobogós ingujjú csikóssal, gulyással. 
Legelőn juhnyájak összegomolyodva, 
Nagy süvegű juhász botra támaszkodva.


Nyárfaliget alján ezüst köd imbolyog, 
Sugármagas torony messziről mosolyog. 
Kútágason a sas, szárnya meg se rezdűl, 
Csak a szeme villan a síkon keresztűl. 


Sötét nádas közűl tavak tündökölnek: 
Ragyogó szemei bűbájos alföldnek. 
Szántja a vizüket ezer madár szárnya: 
Kiáltozó bíbicz, bukdácsoló szárcsa.


Féllábon a gólyák parton álldogálnak, 
Búgó szava hallik a bölömbikának. 
Sárgállik a repcze, mint az arany felhő, 
Hullámot ver rajta a fuvalmas szellő. 


Zöld jegenyék mögűl tanyák kandikálnak, 
Se szeri, se száma kazlaknak, boglyáknak. 
Csillog az ekevas, a barázdát vonja, 
Dolgos magyar gazda eke szarvát fogja.


Majd egy fényes tenger ömlik a pusztára, 
Fürdik benne a nap szép tündérleánya. 
Délibáb a pusztát csókjával illeti, 
Hosszú arany haját bontja, terítgeti.


Fölkap egy-egy házat széles jó kedvében,
 Födelestől együtt felfordítja szépen. 
Csendesen húzódnak a tengeren által 
Ragyogó városok tornyos palotákkal.


Oh alföld, oh alföld, hazám szemefénye! 
Magyar nép bölcsője, a szabadság képe! 
Földobog a szivem, hogyha rád gondolok,
Lelkembe csendűlnek tündérmesék, dalok!


Tájadat elhagytam, de soh'se feledlek!
Kalászos rónáid előttem lebegnek. 
Hívó szavad kisér ébren és álomban...
Hallom a kolompszót... a pásztortűz lobban...


...Bandival a hattyú már jó messze haladt, 
Valahol ott jár már Tiszafüred alatt. 
Csengő-zengő sziget előtte, utána,
Alatta a habok morajló danája.


Bandi hallgatja a szigetek csengését,
A morajló habok altató zenéjét, 
Hattyúnak is megjön a daloló kedve, 
Bűvös dala zendűl édesen reszketve:


«Messze napnyugatról hajdanta, régente
Elindúlt egy vitéz, aranyos levente. 
Hol a pálma virúl, messze napkeleten, 
Volt egyszer egy hattyú a hattyúszigeten.


Hova ment a vitéz hajdanta, régente? 
Hova ment az a szép, aranyos levente? 
Hol a csillag ragyog, messze napkeleten...
Volt egyszer egy hattyú a hattyúszigeten.


Hattyú királylány volt hajdanta, régente, 
Szerette a vitéz, aranyos levente.
Szerette a csillag messze napkeleten...
Volt egyszer egy hattyú a hattyúszigeten.


Királylányból mi lett hajdanta, régente?
Elvitte az a szép aranyos levente.
Lefutott a csillag messze napkeleten... 
Volt egyszer egy hattyú a hattyúszigeten.»


Bandi elszenderűl a hattyú dalára,
Közeledik már a kis falu határa,
Hallik már zúgása forgó szélmalomnak, 
A diófalombok már közel susognak.


Hát egyszer a rózsa meginog a szélben, 
Bandinak az arczát meglegyinti szépen: 
«Kelj föl, Bandi, kelj föl! - biztatja a rózsa - 
Hisz már megérkeztél, világ bujdosója!»


Bandika fölébred az anyja csókjára: 
Hogy ott van a kertben, mód nélkül csodálja. 
Jönnek a pajtások: kis fiúk, kis lányok.
- Az álomnak vége... Jó reggelt kivánok!

Legek az állatvilágban - a lajhár
Vito, a cica aki két lábprotézissel éli a macskák...

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Already Registered? Login Here
Vendég
2020. július 05. vasárnap

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/