Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Az ős meséje: Az elefántok legmeglepőbb rokonai 4. rész : A Steller tehén

A Steller tehén

Az ős meséje: Az elefántok legmeglepőbb rokonai
                         4. rész : A Steller tehén 

 A híres felfedező, Vitus Bering nagy sarkvidéki expedícióra indult, de hajója zátonyra futott az Északi-tengeren, és Bering útitársával együtt életét vesztette. Ez a tragikus esemény hozzájárult egy addig ismeretlen állatfaj kihalásához, amely nem sokkal ezután következett be.

A fajról az első – és egyetlen – részletes leírás egy hajótörést szenvedett orvos és természetbúvár, Georg Wilhelm Steller tollából származott, aki megfigyeléseit 1741-ben közölte. Georg Wilhelm Steller német természettudós hajóorvosként vett részt az expedícióban. A Bering-szigeteki kényszerű veszteglés közben tudományos megfigyeléseket folytatott. Naplójában leírt többek között egy hatalmas, több mint hét méter hosszú tengeri tehenet, amely a part menti sekély vízben moszathoz hasonlatos algákat legelt. Amikor később a feljegyzéseit nyilvánosságra hozta, hamarosan megindult a vadászat a hatalmas méretű, tehetetlen állatokra. Bálna- és fókavadászok lepték el a vidéket és ejtették el a könnyű zsákmányt. A fogatlan és békés növényevők szinte ellenállás nélkül tűrték, hogy lemészárolják őket. Módszeresen, egymás után ejtették el a bőséges zsírt, húst és vastag bőrt adó állatokat. Steller leírása után mindössze 27 évvel az utolsó példányt is megszigonyozták, ezzel mindörökre eltüntetve a fajt a Földről.

A Steller-féle tengeri tehén csak nagyon kis területen élt néhány Bering-tengeri sziget körül. Az állomány már valószínűleg a faj felfedezése előtt sem volt túl nagy, az intenzív vadászat ezért rövid idő alatt kipusztította őket, és 1768-ban az utolsó tengeri tehén is eltűnt a Földről. Később időnként felröppentek a létezésükről szóló hírek, de mindig kiderült, hogy álhírek voltak. A kutatók sokáig abban reménykedtek, hogy az Északi-sark túlsó felén, a Csendes-óceán északi vidékén ismét élő tengeri tehén példányokat találnak majd, de nem fedeztek fel egyetlen egyet sem.

A tengeritehén a Parancsnok-szigetek körüli sekély, hideg vizek lakója volt. Csontjait megtalálták a Csendes-óceán északi részének partvidékén, ahol gyakori lehetett, délen Japánig és Kaliforniáig húzódott elterjedésének határa. Az utolsó populáció kiirtásának gyorsaságát alapul véve valószínűnek tartják, hogy eredeti elterjedési területéről a bennszülött vadászok irtották ki. Az is felmerült, hogy közvetett módon a tengeri vidrák számának megcsappanása is szerepet játszott a faj egyes területekről történt eltűnésében. A tengeri vidrákra szintén a bennszülöttek vadásztak, és ahol megfogyatkoztak, ott nagyon elszaporodtak a tengerisünök, amelyek a tengeritehén táplálékát hozzáférhetetlenné tették. Valójában a bennszülöttek csak kis területeken irtották ki a vidrákat, a tengeri tehén könnyű zsákmány volt a számukra, és valószínűleg a vidrák vadászata nélkül is teljesen kipusztították volna a fajt mindazon területekről, ahol hozzáfértek. Ezért volt lehetséges, hogy amikor Steller felfedezte a fajt, már csak lakatlan szigetek környékén volt megtalálható, és a kihalás szélére sodródott. Hossza elérte a 8-9 métert, testtömege a 8-10 tonnát. Az erősen hullámzó tengerben a szikláktól és a jégtábláktól 3 centiméter vastag bőre és 20 centiméteres zsírréteg védte, egyben jó hőszigetelést is biztosítva. A nagy mennyiségű zsír felhajtóereje miatt az állat valószínűleg nem volt képes mélyre merülni (bár ezt némiképp ellensúlyozták a rendkívül nehéz, tömör csontok), és a felszín közelében található moszatokat fogyasztotta. Mivel fogai nem voltak, táplálékát az állkapcsok mélyen barázdált szarulemezeivel őrölte meg.

December barátja
Reggel
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2022. január 19. szerda

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/