Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Az ős meséje: Az elefántok legmeglepőbb rokonai 4. rész : A Steller tehén

A Steller tehén

Az ős meséje: Az elefántok legmeglepőbb rokonai
                         4. rész : A Steller tehén 

 A híres felfedező, Vitus Bering nagy sarkvidéki expedícióra indult, de hajója zátonyra futott az Északi-tengeren, és Bering útitársával együtt életét vesztette. Ez a tragikus esemény hozzájárult egy addig ismeretlen állatfaj kihalásához, amely nem sokkal ezután következett be.

A fajról az első – és egyetlen – részletes leírás egy hajótörést szenvedett orvos és természetbúvár, Georg Wilhelm Steller tollából származott, aki megfigyeléseit 1741-ben közölte. Georg Wilhelm Steller német természettudós hajóorvosként vett részt az expedícióban. A Bering-szigeteki kényszerű veszteglés közben tudományos megfigyeléseket folytatott. Naplójában leírt többek között egy hatalmas, több mint hét méter hosszú tengeri tehenet, amely a part menti sekély vízben moszathoz hasonlatos algákat legelt. Amikor később a feljegyzéseit nyilvánosságra hozta, hamarosan megindult a vadászat a hatalmas méretű, tehetetlen állatokra. Bálna- és fókavadászok lepték el a vidéket és ejtették el a könnyű zsákmányt. A fogatlan és békés növényevők szinte ellenállás nélkül tűrték, hogy lemészárolják őket. Módszeresen, egymás után ejtették el a bőséges zsírt, húst és vastag bőrt adó állatokat. Steller leírása után mindössze 27 évvel az utolsó példányt is megszigonyozták, ezzel mindörökre eltüntetve a fajt a Földről.

A Steller-féle tengeri tehén csak nagyon kis területen élt néhány Bering-tengeri sziget körül. Az állomány már valószínűleg a faj felfedezése előtt sem volt túl nagy, az intenzív vadászat ezért rövid idő alatt kipusztította őket, és 1768-ban az utolsó tengeri tehén is eltűnt a Földről. Később időnként felröppentek a létezésükről szóló hírek, de mindig kiderült, hogy álhírek voltak. A kutatók sokáig abban reménykedtek, hogy az Északi-sark túlsó felén, a Csendes-óceán északi vidékén ismét élő tengeri tehén példányokat találnak majd, de nem fedeztek fel egyetlen egyet sem.

A tengeritehén a Parancsnok-szigetek körüli sekély, hideg vizek lakója volt. Csontjait megtalálták a Csendes-óceán északi részének partvidékén, ahol gyakori lehetett, délen Japánig és Kaliforniáig húzódott elterjedésének határa. Az utolsó populáció kiirtásának gyorsaságát alapul véve valószínűnek tartják, hogy eredeti elterjedési területéről a bennszülött vadászok irtották ki. Az is felmerült, hogy közvetett módon a tengeri vidrák számának megcsappanása is szerepet játszott a faj egyes területekről történt eltűnésében. A tengeri vidrákra szintén a bennszülöttek vadásztak, és ahol megfogyatkoztak, ott nagyon elszaporodtak a tengerisünök, amelyek a tengeritehén táplálékát hozzáférhetetlenné tették. Valójában a bennszülöttek csak kis területeken irtották ki a vidrákat, a tengeri tehén könnyű zsákmány volt a számukra, és valószínűleg a vidrák vadászata nélkül is teljesen kipusztították volna a fajt mindazon területekről, ahol hozzáfértek. Ezért volt lehetséges, hogy amikor Steller felfedezte a fajt, már csak lakatlan szigetek környékén volt megtalálható, és a kihalás szélére sodródott. Hossza elérte a 8-9 métert, testtömege a 8-10 tonnát. Az erősen hullámzó tengerben a szikláktól és a jégtábláktól 3 centiméter vastag bőre és 20 centiméteres zsírréteg védte, egyben jó hőszigetelést is biztosítva. A nagy mennyiségű zsír felhajtóereje miatt az állat valószínűleg nem volt képes mélyre merülni (bár ezt némiképp ellensúlyozták a rendkívül nehéz, tömör csontok), és a felszín közelében található moszatokat fogyasztotta. Mivel fogai nem voltak, táplálékát az állkapcsok mélyen barázdált szarulemezeivel őrölte meg.

Sonic, a sündisznó
Kačna-barlang A Karszt mélyén - videó

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 07. szombat

Captcha kép