Nem volt nagyon régen, amikor az égen vattaszerű gomolyfelhők jelentek meg. A járókelők felgyorsították lépteiket, talán csak Adrienn kínálta zavartalanul áruját, a tőle megszokott kedvességgel.
Tavasz, tavasz,
nevető,
aranyléptű
szerető,
kibontod a
rügyeket,
a mezőt meg-
színezed.
Gyermekláncfű bóbitája
ezerfelé röppen.
Szöcske úrfi víg kedvében
ide-oda szökken.
Nevet fenn a felhő,
kacsingat a nap,
huncut mosolyukból
szivárvány fakad.
Szól a szél: – Hát jöjj velem
csillagszórós éjjelen!
Én játszom a lombokon,
te csúszkálsz a dombokon.