Kép: pngtree.com

Kemenczky Kálmán: A tündér ajándéka 

 Volt valaha a világon egy király meg egy királyné. Erdős hegy oldalában, virágos kert kellő közepén, gyönyörűséges szép arany palotában laktak, amely oly vakítóan tündökölt, hogy aki fényes nappal rátekintett, hosszú időre elvette annak a szeme fényét.

Élhettek volna bú nélkűl, mert volt mindenök, ami szemöknek, szájoknak csak tetszett; de még sem lakott nálok öröm és megelégedés. Egyre búsította őket, hogy hijával vannak a legnagyobb ajándéknak: hogy nincs gyermekök, akire idővel az országot ráhagyhatnák.

Buzgón könyörögtek hát folyvást a jóságos éghez, hogy adjon nekik egy fiút. És addig-addig könyörögtek, míg egyszer egy szép nyári reggel a királyné, amint álmából felocsudott, egy bölcsőt pillantott meg mennyezetes ágya mellett és abban egy szép szendergő fiúcskát.

Örömnap volt ez a házra, de az egész országra nézvést is, amelynek a legtávolabbi zugolyá­ban is tüstént kihirdették ezt a rég várva várt örvendetes eseményt. Csapott is a király olyan keresztelőt, a minőhöz hasonlót a világ még nem látott. Mindenütt, az országnak a legkisebb falucskájában is, nagy tort ülének a keresztelés napján: ökröket sütöttek és sörös hordókat ütöttek csapra a király kontójára s muzsikaszó mellett három nap három éjszaka járta a nép kicsinyje, nagyja a keresztelő örömének a tánczát.

Mikor aztán a gyermek fölserdűlt, megcsappant a szülők öröme egy kissé. Sokszor nagyon makranczosnak és kiállhatatlannak mutatta magát, meg beteges is volt. Előbbeni kedvessége eltűnedezett lassacskán; nehéz felfogású lett és a tanúlás nem igen feküdt neki a szívén. Szóval olyan csintalan és könnyűelméjű volt, aminő csak egy királyfi lehet.

Ezen azután persze nagyon búslakodtak a szülők. Az oly sokáig óhajtva kivánt örökös rájok nézve inkább csapásnak mint áldásnak látszott, kivált mikor arra gondoltak, hogy apja után a király nagy hívatása vár reá, s hogy csak egy jó király boldogíthatja a népét.

De az ilyetén szomorúság még nem volt elegendő. Ez a nagy szomorúság kétségbeejtő réműletté fokozódott, mikor egy napon észrevették, hogy két púpforma kelés támadt a királyfi vállain. A leghíresebb orvosok tanakodtak rajta, hogy mit csináljanak, hogy ezt az új betegsé­get meggyógyítsák. Utóljára abban állapodtak meg, hogy első sorban a legegyszerűbb módot próbálják meg annak a csodálatosan egyforma két kelésnek az eltűntetésére. Elővettek seb­kötelékeket meg vasból való műszereket és rátették a szegény királyfi púpjára.

Hanem a fájdalommal, amit neki ezzel okoztak, csak rosszabbra fordúlt a megkínzott fiú állapota; napról-napra rosszkedvűbbnek, nyugtalannak és szenvedhetetlennek mutatta magát. Hozzá még a kinövések egyre növekedtek, ahelyett, hogy kisebbedtek volna. És minél inkább növekedtek a kelések és minél különösebb alakot öltöttek, annál gyorsabban emésztődött a királyfi, s szemlátomást közeledett a kimúlás felé.

Az orvosoknak megállt az eszök ennek a csodálatos testi betegségnek a láttára. Ilyennel még nem volt dolguk; de nem is tudtak a bajon segíteni semmit. Meg is mondták szépen a király­nak, aki majd hogy szörnyet nem halt a rettenetes hir hallatán... Nem is merte a királynénak tudtára adni. Ha nincs mentség, ha nincs segítség, hát legalább éljen reménykedő hitében, a meddig csak élhet.

Végre egy híres seb-orvos utólsó mentőeszközűl azt tanácsolta, hogy a királyfi vállain támadt és egyre növekedő kinövéseket ki kell metszeni haladéktalanúl. És ennek a műtétnek a végrehajtására mindjárt ki is tűzték a következő napot.

Ekkor, ezen az éjszakán, a királyné egy magas alakot látott álmában az ágya mellett, aki szemrehányó hangon így szólott hozzá:

- Háladatlan! Hát te csakugyan meg akarod bénítani azt a becses ajándékot, amit én, a tündérek királynője, a jóságos ég ajándékaképpen te neked adtam?... A mi birodalmunk egyik gyermekét bíztam a te gondviselésedre, hogy az a ti örömetek, reményetek legyen és népetek boldogításán munkáljon. És te esztelenűl kínos halált szánsz neki az orvos késével?

- Hogy mondhatod te becsesnek a te ajándékodat? - szólt szomorúan a királyné. - Nézd meg csak azt a makranczos, nyomorék, beteges gyermeket! Lehet-e ilyen becses ajándék egy királynak, aki szelid természetű, ép testű, egészséges örökösre vár?

- Óh, hogy lehetsz olyan rövidlátó! - felelé a tündér. - Tudd meg, hogy az első benyomások, amiket egy mennyei lény ezen a világon kap, nem lehetnek mindjárt kedvezők. Meg kell szoknia a földi lakóhelyet és mindazt, ami környékezi, és soha nem válhat meg végkép a menny lakóitól, akik őt koronként, ha csak vendégképpen is, oda-odavonják. Amit te, óh királyné, vakságodban a földi lakosok fogyatkozásának tartasz: az a menny lakóinak rendelte­tésök betöltésére s angyali szépségök egyik eszközeűl szolgál. Jaj neked, százszor is jaj, ha a gyermeknél szárnyainak növekedését megakadályozni törekszel...

Ezt mondván, a tündér eltűnt.

Mikor másnap reggel az orvosok rettenetes késökkel megjelentek a palotában, hogy a királyfi vállain levő kinövések kivágásához hozzálássanak: a királyné nemcsak hogy ezt nem engedte meg, de sőt megparancsolta, hogy még a kötelékeket és szorító pántokat is azonnal vegyék le a királyfi vállairól. Az orvosok némi vonakodás után ezt is megcselekedték, és megjöven­döl­ték, hogy a királyfi bizonyosan meghal.

Ettől a pillanattól fogva a királyfi kezdett erőre kapni megint és lassanként olyan egészséges lett, mint a makk. Nemsokára azután a csúnya kelések egyszerre csak megrepedtek és hófehér finom tollazatú szárnyak nőttek ki rajtuk. Ezzel a királyfi makacs természete is megszűnt, s szeliddé, nemesérzésűvé és nyájassá változott át. És a legengedelmesebb és legszorgalmasabb tanúló vált belőle, szülői és tanítói nagy örömére s az egész nép büszkeségére, mely örömében így kiáltott fel:

- Oh, ez a királyfi olyan király lesz, hogy keresni kell mását e széles világon!

Hanem az az egy nem fért az emberek fejébe, hogy mire való a királyfinak a szárny. Tudakol­ták egymástól minduntalan, s mivel senki nem tudott rá megfelelni, hát utóljára is az a hiedelem vert gyökeret köztök, hogy az csupán ékességnek való.

Pedig ha ügyeltek volna rá, megbizonyosodhattak volna a felől, hogy a királyfi nem ékes­ségből viselte a szárnyait, hanem hogy azokat koronként használta is. Mert éjszakának idején bizonyos órában el-eltűnt hazunnan hetenként, hogy látogatást tegyen, ahonnan származását vette: a tündérek országában, a honnan mindannyiszor megújhodott erővel tért vissza, és mindannyiszor elhozta onnan a béke és szeretet lelkét, hogy ezt egykor, ha majd királylyá leszen, népére kitöltse.

És nem sokáig kellett várakoznia, hogy levegye apja vállairól az uralkodás terhét. A nép ujjongott örömében, és beteljesedett jövendölése: a királyfiból csakugyan olyan király lett, hogy keresve sem találták volna mását széles e világon...