Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A szofisták

A szofisták 

Miután a Kr. e. V. századi Athénban megerősödött a demokratikus államforma, fokozatosan megnövekedett a neveléssel, művelődéssel, oktatással szemben támasztott társadalmi igény. Ennek kielégítésére vállalkoztak a szofisták (»bölcsek«), akik vándortanítóként városról-városra járva - jó pénzért - tették közkinccsé bölcsességüket.

Elgondolkodtató, hogy kortársaik többségének róluk alkotott véleménye egyáltalán nem mondható hízelgőnek. Xenophón például így vélekedett a szofistákról: "Még egyetlen embert sem tettek nemesebbé, úgyhogy a szofista név gúnynévvé vált az értelmesek között." Munkásságuk ennek ellenére felbecsülhetetlen jelentőségű. Ők voltak azok, akik a politikai közélet küzdőterén sikeres emberek nevelését tűzték ki célul. Mindenekelőtt az egyén boldogulását kívánták elősegíteni, de ez nem került ellentmondásba a nagyobb közösség érdekeivel sem. Igazán értékes közösség ugyanis nem létezhet individuális értékekkel rendelkező egyének nélkül.

A szofisták mindent megtettek azért, hogy lerombolják a régmúlt korok hősi eszményéhez görcsösen ragaszkodó arisztokratikus nevelési cél maradványait. Olyan műveltséget kívántak tanítványaiknak átadni, amely a gyakorlati életben jól hasznosítható. Műveltségképük már bizonyos természettudományos jellegű ismeretanyagot is tartalmazott. A filozófia mellett már más tudományokat is műveltek-oktattak. A természetre, a társadalomra, a világmindenségre és az államra vonatkozó tudásanyagot azonban - végső soron - a filozófia szolgálatába állították. Tanításuk tartalma a következőképpen rendszerezhető:

1. Dialektika. A logikus gondolkodás és a vitatkozás, érvelés tudománya. Protagorasz, a híres szofista odáig fejlesztette ennek mesterségét-művészetét, hogy kijelenthette: Minden dologról két egymással homlokegyenest szembenálló felfogás létezhet, s az ügyes szofista képes arra, hogy "a kevésbé találó felfogást mint helytállóbbat" hitesse el vitapartnereivel.

E felfogás szerint tehát az igazság szubjektív, s a virtuóz - de már öncélúságba hajló - vitatkozás segítségével az ember képessé válhat arra, hogy hamis tényeket az igazság színében tüntessen fel. Itt jelentkeznek az abszurditásig túlhajtott szofizmus veszélyei. Eljuthat az objektív igazság létének tagadásáig, egyfajta szkeptikus ismeretelméleti álláspontig.

"Minden viszonylagos" - hangoztatják a szofisták, s ez az erkölcsök terén azt jelenti, hogy nem léteznek az emberi magatartást szabályozó általános érvényű törvények. Protagorasz, amikor azt állítja, hogy "minden dolog mértéke az ember" (ezt nevezzük homo mensura-elvnek), egyben azt is sugallja, hogy az erkölcsös magatartás, az erény teljesen a szubjektumtól függ. Sokféle erény létezhet, különbözik egymástól a férfi, a nő, a gyermek, a felnőtt, a szabad és a rabszolga erkölcse. A szofistáknak ezt az alapállását etikai relativizmusnak nevezzük.

2. Retorika. Az ékesszólás, a kifejező, hatásos beszéd mestersége ("techné"-je). A szofisták nemcsak a logikus gondolkodást, a meggyőző érvelést tartották fontosnak, hanem annak formai elemeit is. Azt is, hogy tanítványaik gondolataikat művészien kialakított, kifejező és egyben hatásos formába tudják önteni, azaz legyenek jó szónokok. Ők voltak a pedagógia történetében az elsők, akik rendkívül hatásos módszerbeli eszközöket alkalmaztak e cél eléréséért. A szabályok oktatásán túl nagy súlyt fektettek a gyakorlásra. A "tanulási kedv" felkeltése és fenntartása érdekében sikerrel alkalmazták a dicséretet, sőt a hallgatóság előtti próbaszónoklatok esetében az előre lepénzelt "bértapsolók" tetszésnyilvánítását is.

A retorikát nemcsak a gyakorlati hasznossága miatt tanították, hanem azért is, mert hitték: ez az akarat fejlesztésének leghatásosabb eszköze. Bíztak abban, hogy az oktatott ismeretek a jellemet is alakítják, tehát a tanítással egyben nevelni is lehet. Ez az etikai intellektualizmus, tehát az a felfogás, mely szerint a megszerzett ismeret, a tudás befolyásolja az erényt.

3. Gyakorlati ismeretek. A szofisták "tananyagrendjében" a humán ismeretkörök mellett bizonyos természettudományok, reáliák is helyet kaptak. Így például Hippiász a dialektikán és retorikán túl számtant, mértant és csillagászatot is tanított.

A szofisták vitathatatlan pedagógiai érdeme, hogy mélységesen hittek az egyén alakíthatóságában, nevelhetőségében. Ez a hit bizonyos esetekben túlzott pedagógiai optimizmusba csapott át. Így például Antiphón a következő szavakkal ecsetelte a nevelés jelentőségét: "Véleményem szerint a világon legfontosabb a nevelés; ha ugyanis valamit helyesen kezdünk el, úgy valószínű, hogy az jól is végződik. Amilyen a mag, melyet a földbe vetünk, olyan a várható aratás is. Ha egy fiatal lélekbe nemes műveltséget hintünk el, úgy ez az egész életen keresztül virágzik, és sem eső, sem szárazság nem pusztíthatja el. A környezet szerint, amelyben napunk jó részét eltöltjük, igazodik szükségszerűen jellemünk fejlődése is."

Egy másik szofista soraiban már újabb tényezőkkel bővül a nevelés sikerességét befolyásoló tényezők köre: "Mindenekelőtt természetes adottság kell, ez mindenekelőtt szerencse dolga, a másik azonban magának az embernek a kezében van: a szépre és jóra törekvés, szorgalom, a tanítás minél előbb való megkezdése és hosszú időn át való folytatása. Ha e feltételek közül csak az egyik is hiányzik, úgy lehetetlen a legmagasabb tökéletességet elérni. Ha azonban mindezek megvannak, úgy bármi történik is, az [ti. a tökéletesség] utolérhetetlen lesz."


Forrás: mek.oszk.hu

Öcsi az uszodában
Skolik Ágnes: A Csodatermő fa

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 16. hétfő

Captcha kép