Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A Szerencse és az Áldás

Gyulai Pál: A Szerencse és az Áldás 

 Volt egyszer egy földhözragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprűt, azt elvitte a városba s úgy eléldegélt a feleségével egyik napról a másikra.

A város végén ácsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben vitatkoztak, odaért a szegény ember egy jó hát seprűvel. Azt mondja az Áldás:

– Tegyünk próbát. Itt jön egy szegény seprűkötő ember. Ha én akarom, több seprűt nem hoz a vásárra.

– Jól van, – mondja a Szerencse – aztán én is próbálok egyet és az lesz a hatalmasabb, amelyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Majd meglátod, hogy azért is én nyerek, mert a szegény ember a te ajándékod után is köt seprűt, de az enyém után hat ökörrel hordat a városba búzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.

Megszólítja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki:

– No, szegény ember, már elég ideje, hogy hordod a seprűt, megsajnáltam sanyarú életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprűkön túladott nagyszorgosan s azzal haza indult, örvendezve a sok pénznek, amennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta és mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt a korpásládába tette, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen amivel a felesége legalább vizet melegítsen.

Ezalatt haza került a felesége. De mert nem volt amiből ebédet készítsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladt a szomszédba egy szűcs mesteremberhez, s a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire az ura hazatért, már készen volt a puliszka s mikor azzal jóllakott, megy a korpásládához, hogy kivegye a száz forintot. Hát biz ott nem volt se korpa, se pénz.

– Hé, asszony, hol a korpa?

– Azon biz én puliszkalisztet cseréltem a szűcsnél – felelt az asszony.

– De hát a száz forintot hova tetted?

– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony – nem hogy kendnek, de még a nemzetségének sem.

Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a bosszúság, előkapta az ostort és ostorszónál indította a feleségét a szűcshöz.

– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szűcs, mikor a száz forintot követelték. – Hiszen te magad öntötted a csávába a korpát!

Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza s a szegény ember ismét csak kiment az erdőre, kötött egy hát seprűt s azzal elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s így kezdett incselkedni az Áldással:

– Nézd csak, nézd, Áldás, ahol jön a szegény ember egy hát seprűvel.

Az Áldás nagyon megharagudott, elébe ment a szegény embernek:

– Hogy mer kend seprűt hordani?

Ez elbeszélte, milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.

– No, – mondá az Áldás – adok még százat, de többé meg ne lássalak seprűvel.

A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta otthon. Hamarjában a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt a felesége is hazakerült a szomszédból. Egy csipetnyi liszt sem volt a háznál. Kapta a hamvas fazekat, futott vele a timárhoz s puliszkalisztet cserélt rajta. A gazda, mikor jól hozzálátott a puliszkához, gondolta magában, hogy előveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy összeget. De ott bizony se hamunak, se pénznek se híre, se hamva.

– Hé, asszony, hol a hamu?

– A hamu? nyelvelt az asszony – ott a kend hasában.

– Hát a száz forint?

Szinét se látta biz annak a szegény asszony.

Előveszi az ostort a szegény ember s a feleségét addig kergeti vele, míg a tímárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. A tímár kapja a corholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestül, hogy csodájára gyűlt a falu.

Mit volt mit tenni, a szegény ember elővette megint a kosarát, kiment az erdőre, kötött egy hátra való seprűt s még aznap elvitte a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban incselkedett az Áldással.

– No, ládd-e, itt a szegény ember, hozza a seprűt!

Az Áldás azt mondta:

– Már én többé nem adok neki semmit, mert látom, nem életrevaló ember; tégy vele, amit tetszik.

Mikor a szegény ember odaért, azt mondja neki a Szerencse:

– No, szegény ember, adok én neked egy krajcárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapi kenyeret.

A szegény ember megköszönte szépen, azzal bement a városba, ott seprűjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajcáron pedig vett három diót s úgy indult hazafelé.

Útközben három gyermekre akadt. Ezek majd kiásták egymásnak a szemeit, úgy veszekedtek valami felett. Kérdezte a szegény ember:

– Hát ti mi fölött veszekedtek, fiaim?

– Nézze csak, bátyámuram, – felelt az egyik – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.

Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, amit sem a szegény ember, sem a gyermekek nem tudtak.

– Ne veszekedjetek, – mond a szegény ember – adjátok nekem, én adok nektek egy-egy diót. A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, föltette a gerendára.

Beesteledik. Hát egyszer olyan világosság lesz a házban, mintha egy font gyertyát gyújtottak volna meg egyszerre. Megörvendett a szegény ember, gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprűt, nem kell gyertyára gondolni s így valamicskével többet szerezhet. Amint így örvendezik, hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény kereskedő szólott be hozzá egy pipa tűzért, mert más házban már nem látott világosságot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égő szerszámra a sok ide-oda járásban.

– Jaj, uram, drága portéka az – felelt a szegény ember.

– Adok érte egy véka ezüst huszast – mondotta az örmény.

– Jaj, uram, drága portéka az – kötötte meg magát a szegény ember.

– No hát adok két vékát.

– Nem én, uram, három vékán alól; annyit megér az testvérek között is.

Kezet csaptak; az örmény tudta, hogy mit vesz és szívesen adott három véka húszast érte. Mingyárt le is mérette a szekérről és behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is. Másnap megvett egy szép jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép búzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségével. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast s a szentmártonnapi vásárra olyan szekér búzát vitetett be a vásárba, hogy a hat ökör alig bírta. Ő maga a hátaslovára ült s kísérte nagypeckesen a búzás szekeret.

A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire odaért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:

– Ismered-e, Áldás, ezt az úriembert?

– Nem én, – felelt az Áldás – nem emlékszem rá.

– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse – mert a te egyszeri seprűs embered. No ládd-e, hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajcárral is.

Az Áldás erre elszégyellte magát és azt mondta:

– Igazad van; most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül nem sokat ér.

Tervezgetés
Barátkozó vámpírdenevérek

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. november 12. kedd

Captcha kép