Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A serény meg a lusta leány

Grimm testvérek: A serény meg a lusta lány 

 Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, az óperenciás tengeren innét, volt egy özvegy asszony s annak két leánya, az egyik szép s szorgalmas, a másik csúnya is, lusta is. Az asszony azonban csak a csúnya leányt szerette, mert az édes leánya volt, a másik meg mostoha: azt folyton dolgoztatta, éjjel-nappal nem volt szegénynek nyugodalma. Jókor reggel kiült a mostoha leány az útra, egy kút mellé s ott egész nap kellett fonni a kendert, a míg csak a vér kiserkedt az ujjából. Történt egyszer, hogy az orsó egészen elvéresedett s a leány belehajolt a kútba, hogy lemossa a vért róla, de amint mosta, az orsó kifordult a kezéből, beleesett a kútba.

Sírt a szegény leány, elkeseregte az anyjának, hogy mi történt, az meg azt mondta nagy haraggal:

– Bizony, ha beleejtetted, hozd vissza, különben ne is lássalak!

Szaladt a leány a kúthoz s beleugrott, hátha megtalálná, de ahogy beleugrott, elvesztette az eszméletét s mikor felébredt – halljatok csudát! – egy gyönyörűséges, szép réten volt!

Elindúlt a leány s amint, ment mendegélt, ért egy kemencéhez, amely tele volt kenyérrel:

– Végy ki, végy ki, szólította meg egy kenyér a leányt, mert már rég kisültünk s mind szénné égünk, ha még itt maradunk.

A leány vette a lapátot, sorba kiszedte a kenyereket. Aztán tovább ment s egy almafához ért, melynek az ágai meg voltak fonva almával, majd letörtek alatta.

– Rázz meg engem, szólt a fa, már rég megértek az almák.

A leány megrázta a fát, hullott az alma, mint a záporeső s mikor már egy sem volt a fán, szépen egy csomóba rakta s azzal tovább ment.

Ment, mendegélt s egyszer csak egy kicsi házba ért, annak az ablakán kinézett egy öreg asszony, a kinek szörnyű nagy fogai voltak. A leány megijedt, el akart szaladni, de a vén asszony oly szelíden szólt hozzá, hogy megállott.

– Mért félsz tőlem, te leányka? Ne félj, gyere be, maradj nálam s bizony nem bánod meg, ha jól viseled magadat.

A leány neki bátorodott, bement a házikóba. Azt mondta ott a vén asszony:

– No, te kis leány, különösen azt kötöm a lelkedre, hogy jól felrázd az ágyat, hadd repüljenek a pihék, akkor aztán lesz hó a világon. Mert úgy tudd meg, hogy én hócsináló asszony vagyok.

Ott maradt a leány, végezte is a dolgát rendesen, a vén asszony jó volt hozzá, úgy élt, mint a hal a vízben.

Telt, múlt az idő, egyszer csak a leány elkezdett búsulni, sóhajtozni. Kérdi a vén asszony:

– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?

– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis csak haza vágyódik a szívem!

– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza igazítsalak.

Azzal szépen kézen fogta a leánykát, elvezette egy nagy kapu elé, azt kinyitotta s amint a kapu alatt állottak, egyszerre csak aranyeső hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.

– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is, mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapu mögötte s a leány ott volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a kapun, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:

Kukorikú, jertek ki,
Egy szép lány van ideki.
Színarany a ruhája,
Nem ismerek reája.

Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek, mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!

– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.

Még aznap kiült a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre került. Ment, mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték, hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:

– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be miattatok.

Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával, földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt mondta:

– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az almafát.

Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s mindjárt beszegődött hozzá.

Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból a tollat nem rázta ki.

– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz Isten hírével.

Azzal kézen fogta, elvezette az elé a nagy kapu elé, a kaput kinyitotta – no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám, lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy le nem tudta vetni magáról.

– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kaput.

Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja, torkaszakadtából elkezd kukorékolni:

Kukorikú, jertek ki,
Hej, ki vagyon ide ki!
Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája!

Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta halálig.

Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.

Skolik Ágnes: A Csodatermő fa
Dínó bánat

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2020. augusztus 13. csütörtök

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/