Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A nagyravágyó halászné

Kép: pngtree.com

Pósa Lajos : A nagyravágyó halászné 

 Messze, messze, hol a madarak se járnak,
Állt egy kunyhócskája egy jámbor halásznak. 
A halász, halászné laktak ott kettecskén, 
Távol tenger partján, mormoló víz mentén.

 
Ütött-kopott kunyhó, a födele rozzant, 
Néha az eső is becsurgott naphosszant, 
A sikoltó szélvész megtépte gyakorta, 
Szegény jámbor halász meg-megtatarozta.
 
Folyvást bajmolódva töltötte a napot, 
Hálót kötögetett, aztán halászgatott. 
Egyszer csak mit fogott? Egy nagy kárász halat. 
Örvendve kiált fel: «No, ez pompás falat!»


Szóba áll a kárász a jámbor halászszal: 
«Hallod-e, halász, én nem vagyok kárászhal! 
Én királyfi vagyok, ereszsz hát szabadon, 
Varázs alatt vagyok, a mit kérsz, megadom.»


«Nem is kell énnekem az olyan kárászhal, 
A ki beszélget is, mint te, a halászszal! 
Nem tudok én tőled semmit se' kivánni, 
Élj csak a tengerben, szépséges királyfi!»


Bedobta a vízbe és haza ballagott, 
Megzörgette otthon a kicsi ablakot.
Felesége mindjárt eléje kiszaladt: 
«Apjukom, mit hoztál? Fogtál-e ma halat?»


«Anyjukom, csak lassan, várj, elmondom szépen: 
Egy királyfit fogtam kárászhal képében. 
Azt mondta, nem kárász, most varázs alatt van, 
Kért, hogy bocsássam el, hát elbocsátottam.» 


«Nem tudtál már tőle valamit kivánni, 
Ha az a kárászhal csakugyan királyfi?»
«Ugyan, asszony, már mit kivánhattam volna? 
Mit tartozik rá a szegény ember dolga!»


«Jaj, pedig, apjukom, lásd, ez így nem jól van! 
Megúntam már magam ebben a kunyhóban.
Akár az egérlyuk, alig férünk benne, 
Egy szép tanyai ház mennyivel jobb lenne!


Igazán szerencse, hogy hálódba akadt, 
Eredj csak, hívd elő azt a kárászhalat! 
Apjukom, apjukom, mondd el neki bátran: 
Úgy szeretnék lakni egy tanyai házban!»


«Jaj, hogy' menjek oda! Nem lehet, anyjukom! 
Ne kivánj ilyesmit, megharagszik, tudom.» 
«Ej, dehogy haragszik! Nem vagy jótevője? 
Meglásd, hogy megadja, a mit kérek tőle.»


Nehéz gondba borúl a halász orczája, 
Kedvetlenűl ballag a tenger partjára. 
Felsóhajt a tenger, habjait fodrozva,
Szegény jámbor halász kelletlenűl mondja:


«Gyere ki, kárászhal, szépséges királyfi! 
Feleségem akar valamit kivánni.» 
«No, mit akar? Nem kell hosszas magyarázat!» 
«Kis kunyhónk helyett egy szép tanyai házat.»


«Eredj haza, megvan!» ...És haza ballagott.
Én teremtőm, mit lát! Egy kedves kis lakot. 
Már a felesége kinn a padon várja:
«Gyere csak, gyere csak! Van-e ennek párja!

 
Hófehér a fala ennek a kis háznak, 
Eresz alatt vígan a fecskék tanyáznak,
Zöld ákáczfa lombja hajlongva, bókolva, 
Szelid enyelgéssel födelét csókolja.

 
Gyere csak, gyere csak! Az első szobában 
Milyen gyönyörű rend, kristálytisztaság van! 
Se szeri, se száma falon a polczoknak, 
Tányérok és kancsók rózsát mosolyognak.


«Ülj le, édes gazdám, tessék, méltóztassék!» 
Mintha így szólna a tulipántos karszék. 
Barna diófából egy nagy kerek asztal, 
Meg is van terítve, ebédre marasztal.


Gyere csak, milyen szép a konyha, a kamra! 
Udvaron galamb száll kezemre, vállamra. 
Jászol mellett pedig fehérszőrü tehén, 
Csöndesen kérődzik karikás kötelén.


Jaj, a mi a legszebb, majd el is feledtem! 
Hűvös árnyékot tart ház mögött a kertem. 
Mennyi gyümölcs a fán: alma, szilva, körte! 
Apjukom, apjukom, válogathatsz közte.


Hát a virágos kert! Az még csak a kedves! 
Méhe zümmög benne, tarka pille repdes.
Kell-e egy viola? Fehér, piros rózsa? 
Hogy kinálja az ág! Leszakítom róla.»


«Szép, szép! szól a halász. Már most csak megélünk, 
Kedves feleségem, a jó Isten vélünk. 
Maradjon így mindig, én csak azt kivánom, 
Életünk olyan lesz, mint a tündérálom!»


Csendes boldogságban éltek, éldegéltek, 
Hallgatták dalait a fülemiléknek. 
Estenden oly szépen daloltak a kertben...
Dalolt a szívök is, de százszorta szebben!


A napok, az órák sebesen suhantak, 
Gyöngyös habjaiként csillanó pataknak.
Minden percz öröm volt, semmi búja, gondja, 
De egyszer az asszony mégis csak azt mondja:


«Hallod-e, apjukom, jobb, ha mást kivánunk, 
Mégis csak nagyon szűk ez a mi lakásunk. 
Az udvar is kicsi, a szérűig sem ér, 
Megfordúlni rajta alig bír a szekér.


Bizony, a kárászhal, a kivel jót tettél,
Adhatott volna már nagyobb házat ennél. 
Eredj, mondd meg, adjon egy nagy kastélyt nekünk, 
Homlokán ragyogjon aranyból a nevünk.»


«Jaj, hogy menjek újra! Nem lehet, anyjukom! 
Nagyravágyásodért megharagszik, tudom. 
Úgy hallom, mintha csak ide kiáltana:
Maradjatok békén, elég jó a tanya!»


«Csak eredj, ha mondom! Csak eredj, hívd elő! 
Ne légy már örökké olyan kételkedő. 
Megadja, majd meglásd, megadhatja könnyen, 
Hisz ilyet én sokat olvastam egy könyvben.»


Elborúl, beborúl a halász orczája, 
Szomorúan ballag a tenger partjára. 
Hullámot ver a szél, zavaros a tenger, 
Mormoló haboktól fél a szegény ember.


«Gyere ki, kárászhal, szépséges királyfi, 
Feleségem akar valamit kivánni.»
«No, mit akar?» - «Jaj, jaj, adj egy kastélyt nekünk! 
Homlokán ragyogjon aranyból a nevünk.»


«Eredj haza, megvan!» ...És haza ballagott,
Én teremtőm, mit lát? Dombon úri lakot.
Felesége már a garádicson várja: 
«Gyere csak, gyere csak! Van-e ennek párja!»


Karonfogva mennek föl a garádicson, 
Minden zuga olyan, mint a paradicsom.
Lépcső mentén pálmák, repkények, cziprusok, 
Minden kis levelük örök tavaszt susog.


Itt egy híres tudós, ott egy költő szobra,
Lelkük, mint a csillag, ragyog századokra.
Fehér márványfalán tükrös folyosóknak, 
Mult időkből hozzánk csataképek szólnak.


Karonfogva mennek szobáról-szobára, 
Mennyi drága bútor, egész kincs az ára! 
Csupa selyem, bársony, csupa finom szőnyeg, 
Hogy örűl az asszony, ni, egy legyezőnek!


Bolthajtásról ezüst gyertyatartók lógnak, 
Fénylenek tükrében a sima padlóknak. 
Pillangós hintaszék, körbefutó dívány, 
A mit csak az ember szeme-szája kíván.


«Nagyságos asszonyom, reggeliznek talán? 
Kávé, csokoládé itt van az asztalán.» 
Fürge szobalányok, inasok szolgálnak 
A kastély urának, kastély asszonyának.


Lemennek azután a nagy vadaskertbe, 
Őzikék, nyúlacskák szaladoznak szerte.
Fehérhattyús tavon vígan csónakáznak, 
Morzsát hintegetnek arany halacskáknak.


Vadaskert elé áll egy üveges hintó,
A kemény rögön is lágyan rengő-ringó, 
Csillagos homlokú négy paripa húzza, 
A merre kocsiznak, mind övék a puszta.


«Monddsza, hát nem szép ez?Ki ilyen úr nálunk? 
Van gulyánk, ménesünk, gyapjas birkanyájunk! 
A merre csak ellátsz, halld, apjukom, örülj, 
A mi vetésünkben pitypalattyol a fürj.» 


«Szép, szép, nem tagadom, már most csak megélünk, 
Kedves feleségem, a jó Isten vélünk. 
Maradjon így mindig, én csak azt óhajtom, 
Imádságomban is egyre ezt sóhajtom.»


Másnap, hogy az asszony kinéz az ablakon,
A kéklő hegyekben gyönyörködik nagyon. 
«Hol vagy, apjuk, hol vagy? - Nagyot kiált rája. -
Mért ne lehetnék én az ország királya?


Koronás királya az egész országnak! 
Földre borúljanak, féljenek, ha látnak! 
Legyen enyém mind, az egész birodalom! 
Fuss el a kárászhoz, mondd meg, azt akarom!»


«Jaj, micsoda beszéd! Nem lehet, anyjukom! 
Ezért megharagszik, bizonyosan tudom. 
Hogy is jut eszedbe, hallod, ily kivánság! 
Nem te neked való, hidd el, a királyság!»


«Értesz is te ahoz! Csak eredj, ha mondom! 
Hogy való-e, vagy nem, az majd az én gondom. 
Balga aggódással mit bosszantasz engem! 
Egy szó annyi, mint száz: királynak kell lennem!»


Elborúl, beborúl a halász orczája, 
Szívszorongva ballag a tenger partjára. 
Levelet hullatnak szélben a lombos fák, 
Haragos hullámok a partot csapdossák.


Tánczolnak a hajók, hátán a haboknak, 
A kerek ég boltján felhők tornyosodnak, 
Egyet-egyet dördűl, villámlik is néha, 
Szegény halász hebeg, mint valami néma:


«Gyere ki, kárászhal, szépséges királyfi! 
Feleségem akar valamit kivánni.» 
«No, mit akar?» - «Jaj, jaj, a mi volt, már semmi! 
Hogy is mondjam, hogy is: király akar lenni!»


«Eredj haza, már az!» ...És haza ballagott. 
Én teremtőm, mit lát! Egy királyi lakot. 
Magas domb tetején. Messze fénylik tornya. 
Zászlaja kifeszűl, mint csak a vitorla.


Csillog a napfényben egyre ragyogóbban, 
Az egész palota alabastromból van. 
Ablakoknak dísze, kapuk czifrasága 
Hírneves müvészek mesteri munkája. 


Arany ajtók előtt katonák sétálnak, 
Utat nyitogatnak a jámbor halásznak, 
Tiszteleg az őrség szépen, a hogy szokott, 
Fújják a trombitát, pörgetik a dobot. 


Herczegek és grófok bókolnak előtte, 
Az ügyes hopmester mindet megelőzte. 
Vezeti a halászt alázatos képpel, 
Ember, a mi ott van, olyat el se' képzel.


Trónterem ajtaja egyszer csak kitárúl, 
Felesége néz rá arany trónusárúl,
Korona a fején, az arczán méltóság... 
Tündérálom-e ez, vagy pedig valóság?


Az egyik kezében királyi pálczája, 
A másik kezében az ország almája. 
Mikor a pálczával egyet-egyet suhint, 
Csak úgy ragyog rajta a gyémánt, a rubint.


Jobbról is, balról is fátyoltartó lányok,
Ibolyák, violák, rózsák, gyöngyvirágok. 
Mint a kis pintyőkék, szépen hangicsálnak, 
Mulattatására a dicső királynak. 


Mind a két oldalon testőrök csapatja, 
A legfőbb miniszter maga válogatta. 
Legnagyobb az első, kisebbednek sorba,
Az utolsó egész Hüvelyk Matyi-forma.


Idegen királyok, gazdag fejedelmek 
Távol országokból díszben megjelentek,
Dús ajándékokkal hódolni kivántak 
A leghatalmasabb, legdicsőbb királynak.


Oda fut a halász, kezet csókol néki, 

Ámúlva-bámúlva hosszasan elnézi. 
«Hát nem szép ez, apjuk? Lásd, nem képzelődtem,
Mind az egész világ meghódol előttem.»


«Szép, szép, nem tagadom, már most csak megélünk, 
Királyi anyjukom, a jó Isten vélünk.
Hanem aztán, hallod, maradj is meg ennél, 
Nagyobb a világon már mi is lehetnél!»  


A király éjszaka töprengett az ágyon, 
Mi lehetne még ő nagyobb a világon?
Reggel, hogy a napot fölkelőbe látja, 
Nagyravágyó lelke oda tapad rája.


Ujongó örömmel a fejéhez kapott: 
«Hát én fölkelteni nem tudnám a napot? 
Ez kell nekem, ez kell! Isteni hatalom! 
Apjuk, a kárászhoz! Mondd meg: ezt akarom!»


«Jaj, uram, kegyelmezz! Mit beszélsz, anyjukom! 
Rosz vége lesz ennek, már előre tudom.
A kárász csak kárász, nem tehet meg mindent, 
Térj magadhoz, anyjuk! Ne kisértsd az Istent!»


«Én vagyok a király, királyok királya! -
Végig omló haját kuszálja, zilálja. 
- Nem tűröm tovább, hogy ellentmondj uradnak! 
Fuss, de hamar, mondom, mert lenyakaztatlak!» 


Döbbenő rémület a halász orczája, 
Tántorogva ballag a tenger partjára. 
Viharos zenével fogadja az orkán, 
Hajókat tör össze sziklaszirtek ormán. 


Kitépi tövestűl a százados fákat, 
Dűledeznek rendre, omlanak a házak, 
Egymásra rohannak sörényes hullámok, 
Mint éhes tigrisek, éhes oroszlánok.


Csattog az ég, a föld vészes háborúja,
Bősz fergeteg hozzá a csatadalt fúja.
Mennykövet szór az ég, elnyeli a tenger... 
Térdre hull remegve szegény halászember.


«Gyere ki, kárászhal, szépséges királyfi! 
Feleségem akar valamit kivánni.» 
«No, mit akar?» - «Jaj, jaj! - egy kicsit elhallgat.
- Óh, uram, irgalmazz! Isteni hatalmat!»


«Eredj haza, halász, feleséged ott van 
Már megint a régi, roskatag kunyhóban!» 
Haza megyen, benyit... az ég nagyot harsan...
Isten szava harsog a dörgő viharban!

Öcsike és a földigiliszta
Neves napok

Kapcsolódó bejegyzések

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2020. augusztus 13. csütörtök

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/