Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A Maros és Olt legendája ( erdélyi népmese)

Kép: pngtree.com

 Benedek Elek gyűjtése: A Maros és Olt legendája ( erdélyi népmese)

 Rengeteg nagy sziklahegy emelkedik Balánbánya fölött: Tarkő a neve. Arról a szépséges szép tündérasszonyról nevezik Tarkőnek, aki ennek előtte több ezer esztendővel itt lakott aranypalotában. Volt mindene, amit szeme-szája kívánt; volt két nevendék leánya: Maros és Olt, mind a kettő szép, mint a ragyogó nap, s Tarkő tündér mégis szomorú volt mindég. Naphosszat elüldögélt a palota ablakában, mely keletre nézett, szeméből folyt a könny, s a szívéből sűrű sóhajtás szállott a magas egekbe. 

Sok nagy szomorúságot okozott anyai szívének a két leányzó, akik folyton perlekedtek, vetélkedtek. Maros, az idősebb, csendesebb természetű volt, de bántotta erősen, hogy a könnyen lobbanó, tüzes Olt mindenben első akart lenni. De volt ennél nagyobb szomorúsága is az ő szívének. Még gügyögő gyermekek voltak a leányai, mikor a tündérek királya számkivetette az ő férje urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek közt, s egyszer feltámadott a király ellen is. 

- Az legyen a büntetésed - mondotta a tündérek királya -, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. A tenger legyen a te birodalmad, feleségedé maradjon a szárazföld. Eredj, s vissza ne kerülj ide többet! A számkivetett tündér, Tarkő ura, a Fekete-tenger mellett húzódott meg, onnét sóhajtozott vissza szép felesége s gyermekei után. Hiába kért, hiába várt kegyelmet, nem kapott soha.

- Anyám, édesanyám - kérdezte egyszer Maros -, mért vagy mindég olyan szomorú? 

Melléje sompolygott Olt is, kérdezte ő is:

- Beszélj, édesanyám, hátha meg tudnánk vigasztalni? 

Mondotta Tarkő:

- Két nagy bánat nehezedik az én szívemre. Az egyiket ti okozzátok, mert mindég vetélkedtek. A másik nagy bánatot a mi királyunk okozza, aki számkivetette a ti édesapátokat. Ezért vagyok talpig gyászban, viselem is a gyászt halálom napjáig.

- Hol van az édesapánk? - kérdezték a leányok.

- Amarra, messze-messze, keleten, ahol a nap kél, a Fekete-tenger az ő birodalma. Soha, de sohasem jöhet vissza onnét, s nekem sem szabad odamennem!

- Hát minekünk? 

- Hiszen ha egyetértenétek, eljuthatnátok hozzá. Folyóvízzé változtatnálak, s összetett erővel áttörhetnétek sziklákon-hegyeken, vad rengetegeken. Szavamat, ha meghallgatnátok, mehetnétek szép lankás tartományokon is, itt-ott ha állana utatokat egy-egy szikla, erdő, de azokon ti könnyűszerrel törhetnétek át. Akarjátok, hogy folyóvízzé változtassalak?

- Akarjuk, akarjuk! - mondták lelkes szóval a leányok.

- Hát várjatok egy keveset, hadd vegyem elé aranyvesszőmet. De míg Tarkő a vesszőért a másik szobába ment, Oltnak hirtelen eszébe jutott valami.

- Igaz, kinek a nevével utazunk? 

- Kiével? Hát az enyémmel! Én vagyok az idősebb - mondotta Maros.

- Az igaz, de serényebb én vagyok. Mindenütt elöljárnék, utat törnék, te meg nagy kényelmesen utánam folydogálnál. Nem utazom a te neveddel!

- Én sem a tiéddel! 

- A rövid útnak vágok neki. Nem bánom, ha ezer szikla állja is utamat, egy szempillantásra áttörök rajtuk, s hamarább ölelem édesapámat, mint te. 

- Csak eredj, én meg kerülő utakon járok, ahogy édesanyám tanácsolta. 

Az utolsó szóra lépett be Tarkő, nem hallotta a perlekedést, s megölelvén, megcsókolván a leányokat, mindkettőt meglegyintette aranyvesszejével. Abban a pillanatban csörgedező patakká váltak, s elindultak ketten kétfelé.

- Ó, jaj, nekem, hát nem együtt mentek?! - jajgatott Tarkő. - Jertek vissza, jertek! De már nem hallották jajszavát. Olt tüzesen tört előre, Maros is szaladott, valamivel csöndesebben, de más irányba. S amint tovább-továbbhaladtak, nőttek, növekedtek. Olt szilajul vágott a hegyeknek, sodorta a fákat, köveket, sziklákon tört keresztül. Ám alig ért a verestoronyi szorosig, kimerült, alig-alig folydogált, meg-megállapodott, s nagy nehezen lépett egyet-egyet elébb. Búsan sóhajtozott magában: "Ó, mért nem hallgattam édesanyám szavára! Itt kell elpusztulnom egyedül, elhagyottan, senki sem könyörül rajtam." Ám egyszerre zúgást, morajlást hall, s ím, látja, hogy hömpölyög felé lassan, méltóságosan egy rengeteg nagy folyó. És hallja Maros hangját:

- Jere, jere! Tarts velünk! Engem magába fogadott a Duna, ő elvisz édesapámhoz, elvisz téged is.

- Ó, vígy el engem is - esdekelt Olt -, hadd látom meg édesapámat! 

Abban a pillanatban a vén Duna hátára kapta Oltot, ki bezzeg most szeretettel ölelte, csókolta testvérét, Marost. Így látták meg édesapjokat, ki ott állott a Fekete-tenger partján, azon a helyen, ahol a Duna beléje szakad.

- Apám! Apám! Tekints reánk, itt vagyunk! - zokogott Maros és Olt. Többet nem szólhattak, belemerültek a Fekete-tengerbe...

Vízesés
Szent Mihály barlang, Gibraltár
 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Bejelentkezés itt
Vendég
2021. június 14. hétfő

Captcha kép

By accepting you will be accessing a service provided by a third-party external to https://aranydio.com/