Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

A kőkastély

 A kőkastély (Svácji mese)

Egyszer Pampfnucius, Toggenburg grófja, nagy szomorúsággal lépkedett fel a palotája márványlépcsőjén, ment, ment búsan a felesége szobájába, letette a nehéz koronát fejéről egy szekrény sarkába s tipegett-topogott tovább is nagy elkeseredettséggel. A felesége ott ült az ablak mellett és szorgalmasan hímezgetett, de olyan szomorúan tipegett-topogott az öreg gróf, hogy végre is nem tudta megállani szó nélkül, s megkérdezte az urát:

– Mi bánt téged, édes uram?

– Jaj, édes feleségem, olyan nagy az én szívem bánata, hogy úgy is hiába mondanám, nem segíthetnél rajta!

– Mondd csak el, lelkem uram, hadd halljam legalább! – mondotta a grófnő.

– Emlékezel arra, úgy-e, hiszen mondottam már neked, hogy hat éves koromban már jól megraktam az udvarmesteremet! Tizenkét éves koromban, mikor először vittek vadászni, ellőttem egy hajtó fiának a jobb kezét, úgy-e, ezt is tudod? Mikor pedig elérkezett a születésem tizennyolcadik éve, beléptem remegve az édesapám, Pimperlumpácius szobájába s így szólottam hozzá: Édesapám, dicső Pimperlumpácius! Amint te is, meg az édesanyám is tudjátok, ma betöltöttem a tizennyolcadik esztendőmet! Tudom, hogy mikor te ennyi idős voltál, apám, akkor indultál az első utadra, kérlek, adj egy zsák aranyat, adjátok rám áldástokat, s megyek én is szerencsét próbálni! – Az apám nem szólott egy árva szót sem, csak odament a pénzesládájához, kivett egy zsákocska pénzt, megáldott, egy könycseppet morzsolt szét szemében, s aztán kiment a szobából. Én odamentem az édesanyámhoz, aki éppen így, mint te, az ablaknál hímezett, leborultam elébe s az ő áldását is kértem. Ő sírt, aztán megáldott, s én szaladtam le nagy sebbel-lobbal a palota udvarára. Előkiáltottam a kedvenc apródocskámat, Szekerekét, az öreg Kokoroko fiát, s egy óra se telt belé, túl voltam erdőn, mezőn. Hidd meg, édes feleségem, nemsokára halljuk majd mi is, hogy valaki megkopogtatja csendesen az ajtót, mert hiszen a mi fiúnk éppen a mai napon lett tizennyolc esztendős…

Ebben a pillanatban csakugyan halk kopogás hallatszott, a gróf bánatosan tekintett a feleségére, aztán szomoruan mondta: szabad!

Csakugyan az ifjú gróf, Nepomuk jött be, s alig, hogy belépett, mélyen meghajolt szülei előtt s így szólt:

– Édes szüleim, ma töltöttem be a tizennyolcadik esztendőmet, a mi családunkban ilyen idős korukban mennek első útjukra az ifjak, adjátok hát reám áldástokat s adjatok egy zsák pénzt, hogy én is mehessek.

Pampfnucius egy árva szót se szólt, egy jó nehéz zsák pénzt előszedett a pénzesládájából, megáldotta a fiát, egy könycseppet szertemorzsolt a szemében s kiment a szobából. Nepomuk aztán letérdelt az édesanyja elé, s mikor nagy zokogás között az is megáldotta, kiszaladt a szobából, le egyenest az udvarra. Elékiáltotta hű apródját, Kikirikit, az öreg Szekereke fiát, felnyergelték paripáikat, s hipp-hopp, elvágtattak egy perc alatt.

Sebesen vágtattak erdőn, mezőn keresztül, s estére kelve egy gyönyörű völgybe értek, melynek közepén ezüst patak csörgedezett. Átugrattak a patakon, s ott olyan gyönyörű zöld pihenőhelyet találtak, hogy Nepomuk egy pillanat alatt leugrott a lováról s így szólt Kikirikihez:

– Édes Kikirikim, már oly régóta vágtatunk, sehol emberi nyomot nem találtunk, nincs, ahol szállást keressünk, én olyan fáradt és éhes vagyok, hogy szívesen elalszom itt a földön is.

– No, látod, – így szólt Kikiriki nevetve – én még éhes se vagyok!

– Nem vagy éhes?

– Hát persze, hogy nem. Míg te a kék égről, a csattogó pacsirtáról, szökdécselő békákról énekelgettél dalokat, addig én szép csendesen benyúltam a kabátom zsebébe, előhúztam egy jó üveg bort, egy hosszú kolbászt s jóízűen falatoztam belőle. Nem tehetek róla, hogy te neked jobban tetszenek az illatozó virágocskák s nekem a töltött káposzta ízlik inkább, s míg te a csicsergő madárkák hangját hallgatod, addig én inkább a szép pirosra sült libát nézegetem.

Elő is vett nemsokára Kikiriki a zsebéből egy gyönyörű pirosra sült libát, meg egy üveg bort, s bizony Nepomuk is hozzálátott az evéshez derekasan. Mikor már mindent elfogyasztottak, végignyúltak a jó puha gyepen s egy perc mulva az igazak álmát aludták.

Nepomuk egész nap, amíg lovagoltak, nem tudott egyébre gondolni, mint hogy valami csudálatos nagy tettet fog véghez vinni s éjjel is csupa csudálatos gyönyörű álmot látott. A képzelet országában járt, s annak királynőjét látta egy kristálytrónuson ülni, amint rámosolygott kedvesen, s hozzászólott:

– Már vártam rád, Nepomuk, meg akarom mutatni neked a birodalmamat, mint ahogy az apádnak, meg a nagyapádnak is megmutattam. Ti rokonaim vagytok, mindnyájan az én családomból származtok. Ülj le ide mellém, idehívom összes tündéreimet, s amelyik legjobban meg fog tetszeni neked, az veled maradhat, amíg csak az én országomban leszel.

A királynő csak egyet intett s huszonnégy tündérleány röppent be, habruhába öltözve, halk zene szólalt meg, s azok táncolni kezdtek olyan kedvesen, hogy Nepomuk nem tudott betelni a gyönyörűséggel. Mikor vége volt a táncnak, oda ültek a királynő lábaihoz.

Aztán harci riadó mellett fegyveres lovagok vágtattak be, utánuk törpék, akik mögött Ütő, az óriás, lépkedett büszkén, s mikor ott voltak, sebes körtáncba kezdtek. Mikor még egy csomó tündér, boszorkány, varázsló s vízitündér jött, egyszerre csak rózsaillatokkal telt meg a levegő, hárfahangok szólaltak meg s ím beröppen két fehér galamb, húznak egy fehér felleget, megállanak a királynő előtt, s kiszáll abból egy gyönyörű szőke leányka s leborul a királynő elébe. De a királynő felemelte a leányt, s így szólt Nepomukhoz:

– Itt vannak mind a tündéreim, Nepomuk, válaszd azt közülök, amelyik legjobban megtetszett neked.

Nepomuk anélkül, hogy levette volna szemét a szőke leánykáról, elébe ment, meghajtotta magát, s így szólt a királynőhöz:

– Ezt a leányt választom, felséges királynőm.

A leányka kedvesen rámosolygott s olyan édes hangon, mint egy ezüst csengettyű, szólott Nepomukhoz:

– Gyere hát velem, s hogy tudd azt is, ki a vezetőd, megmondom, hogy az én nevem a Mesetündér.

Erre a kedves szóra felébredett Nepomuk. Erős sötétség borult még mindenre, pedig Nepomuk azt érezte, hogy régen reggelnek kellene lenni. Kiáltott Kikiriki után többször is, hangosan: senki se felelt szavára, de lassankint kezdett a nagy sötétség is oszladozni, az a nagy felhő, mely az egész völgyet betakarta, most kezdett apránkint szerteoszladozni a levegőben.

Kikiriki már kora reggel felébredt s leszaladt a patakhoz, jól megmosta magát a friss vízben, s akart visszamenni a gazdájához. Igen ám, ment volna, ha tudott volna. A nagy sötét felleg éppen elébe ereszkedett le, úgy hogy olyan sötétben tapogatózott, hogy eltévesztette az urához vezető utat. Kiabált eleget Kikiriki, de messze volt már akkor Nepomuktól! Nem vesztette el még se a bátorságát, hanem ment tovább s egyszer csakugyan kiért a sötét fellegből egy gyönyörű tisztásra. Hej, Istenem, tele volt az mindenféle gyümölcsfával, s csak úgy roskadoztak a fák ágai a nagy tehertől. Gondolta Kikiriki magában, hogy úgy se találja meg a gazdáját, hát jobb lesz, ha most megreggelizik, úgy is korog már a gyomra. Nem is tanakodik sokat magában, felmászik egy almafára, jól megrázza, potyognak is az almák, ahogy csak tudnak. Aztán leugrik Kikiriki a fáról, mikor már elég alma piroslott a fűben, felvesz egyet, a legpirosabbat, legérettebbet, megdörgöli a kabátja szárnyával s jóízüen beleharap. No, ha beleharapott, el is dobta egy perc alatt az almát a kezéből, mintha soha ott se lett volna. Szinte belétörött a foga, mert kő volt az a gyönyörű piros alma. Jajgatott Kikiriki egy ideig, fogta a száját, de nem bírt ellentállani a pirosló almának, felvett még egyet, hátha az nem lesz kő. De megbánta bizony, mert az se volt jobb a másiknál.

Szomorúan nézegette az almákat Kikiriki, s amint így szomorkodik, egyszerre csak előtte terem a gazdája, Nepomuk.

– Hát te reggelizel addig, amíg én kiabálok utánad, haszontalan? – szólt Nepomuk haragosan Kikirikihez.

Aztán, hogy meglátta a szép almákat a fűben, felvett egyet s belé akart harapni. Kikiriki megfogta a kezét s úgy könyörgött neki, hogy az Istenért, ne egyék belőle, ha csak nem akarja az összes fogait elhullatni. De Nepomuk olyan éhes volt, hogy mégis beleharapott, aztán jóízűen falatozott belőle, s mondta Kikirikinek:

– Mit beszélsz ilyen szamárságot, Kikiriki? Ennél jobb almát nem ettem még életemben.

Kikiriki majd meghalt a csudálkozástól, úgy nézte a gazdáját, hogy majd kiesett a két szeme. Megint megpróbálkozott eggyel, beléharapott nagy félelemmel, de bizony szegény Kikiriki most sem járt jobban, mint előbb, az alma ismét kő volt.

– Ez gonosz varázslat! – kiáltotta sírva Kikiriki.

Mondotta Nepomuk:

– Én azt hiszem, édes Kikirikim, hogy nem varázslat ez, hanem ott vagyunk mi, ahová már én olyan régen vágyódtam, a Csudák országában.

– No, ha ebben a Csudák országában ilyen ennivalóra fogunk csak akadni, akkor köszönöm ezt az utazást, – szólt Kikiriki szomorúan.

Nepomuk vígasztalta, ahogy tudta Kikirikit, hogy majd csak találnak valahol ennivalót, de Kikiriki már is olyan éhes volt, hogy a szeme zöld meg veres karikát hányt.

Felkészültek hamar, hogy tovább menjenek, s alig lovagoltak egy órát, egyszerre egy óriási palota állott előttük. Hej, örült Nepomuk, mikor meglátta a várat.

– Nézd, Kikiriki, ez csak elvarázsolt vár lehet!

– Oh, Istenem, Istenem, – jajgatott szegény Kikiriki – hogy ha a vár el van varázsolva, akkor a tyúkok, libák, borjak is el vannak varázsolva, el minden ennivaló, s akkor ki tudja, mikor látunk megint ételt?

– Hogyha a vár el van varázsolva, – szólott Nepomuk boldogan – bizonyosan elvarázsolt emberek is vannak benne. Talán egy öreg lovag s fiatal leánya, kik legalább háromszáz esztendeje várnak szabadítójukra.

De Kikiriki csak nevetett, s azt mondta Nepomuknak:

– No, ha az a fiatal leány már háromszáz éve vár a szabadítójára, akkor jó nagy ráncok lehetnek már arcocskáján.

Nepomuk nem hallgatott Kikiriki csúfondáros beszédére, hanem gyorsan bevágtatott a palota kapuján s Kikiriki is, bármint csóválgatta a fejét, mégis csak utána kocogott.

Bátran átmentek a leeresztett hídon, keresztül lovagoltak a puszta udvaron s aztán beléptek a palotába. Rengeteg szobát keresztül-kasul jártak, de sehol egy teremtett lelket se találtak. Végre egy óriási szobába értek, amely egy selyem kárpittal volt megosztva. Éppen el akarták húzni a függönyt, hadd lássák, mi van mögötte, de abban a szempillantásban eléugrik valahonnan egy ősz öreg ember, megfogja Nepomuk kezét s így szól hozzá:

– Ne nézzetek e mögé a függöny mögé. Rettenetes veszedelmet hozna reátok. Vigyázzatok!

– A veszedelmek nem rémítenek meg engem, ha tudom, hogy jót cselekedhetem, de mondd, hogy mi vár reánk? – mondotta Nepomuk.

Az öreg meghajolt Nepomuk előtt s szólt:

– Elmondom ennek a várnak a történetét, hallgassátok meg. Kétszáz évvel ezelőtt egy hatalmas király lakott ebben a palotában. Nem volt boldogabb ember nála. Szorgalmas, jóságos felesége volt; nagy pompában, kényelemben élt, s volt egy gyönyörű leánykája, Izabella. Mikor ez a leányka tizenhét esztendős lett, pompás lakomát rendezett a király, folyt a dínom-dánom. Egyszer csak megjelenik az udvaron egy nagy fekete kocsi, elébe két tüzet okádó fekete ló volt fogva, s a kocsiban egy összetöpörödött vén anyóka ült. Mellette összegubbaszkodva egy rettenetes szörny feküdt, melynek olyan feje volt, mint a fekete mén, s apró sárga szeme úgy pislogott, mint a békáé. Megállt a kocsi a palota udvarán, nagy felhőbe borulva, mert a lovak úgy prüszköltek, hogy egész felleg vette körül a kocsit.

– Bent az asztalnál nagyban folyt az ebéd, először finom tyúklevest ettek, azután pisztrángot, harcsát, potykát, pecsenyéket, vadakat, utoljára fácánokat, libákat, kacsákat…

Itt egyszerre egy fájdalmas kiáltás zavarta meg az öreget beszédében, mert szegény Kikiriki, amint a finom ételeket hallotta egymásután, mozgatta a száját, csámcsogott, mintha ő is enne mindenből, de mikor az öreg a libákhoz, meg kacsákhoz ért, odakapott a gyomrához s bánatosan sóhajtotta:

– Istenem, ettől a sok ételtől megrontottam a gyomromat.

Nepomuk szigorú pillantást vetett rá a közbeszólásért s kérte az öreget, hogy folytassa tovább az elbeszélést. Az öreg folytatta:

– Mikor ebéd végére értek, felállt a király s felköszöntötte a leánykáját, aztán bejött tizenkét játszótársa Izabellának, hoztak egy nagy tükröt a kezükben. Azt jósolta egy tündér Izabella születésekor, hogy tizenhetedik születése napján meglátja ebben a tükörben azt a lovagot, akinek a felesége lesz. A tiszta kristályüvegben megpillantott Izabella egy szép lovagot, de nem is igen örvendezhetett neki, egyszer csak elfeketedett a tükör, sustorogni-morogni kezdett, sűrü vízsugár tört elő belőle, s egyszer csak előlépett belőle az a vén szipirtyó, meg a szörny, akik a fekete kocsin érkeztek. A szipirtyó rámutatott a szörnyre s azt mondta:

– Ime, ez lesz a férje leányotoknak.

Rémülten ugrott fel mindenki a helyéről, Izabella ijedten bújt édesanyjához, a lovagok kardot rántottak. De az öreg asszony nyugodtan beszélt tovább:

– Hogy azt is tudjátok, ki lesz a nászotok, hát megmondom nevemet. Én vagyok Vulkán, a varázslónő s ez az én egyetlen fiam, Fumeus. No, ideadjátok-e neki a leányotokat?

A király nagyot ordított s ő is meg a lovagok is kardjukhoz kaptak. De helyükről egyik se tudott mozdulni. Megbabonázta őket a boszorkány.

– Takarodj ki a házamból, boszorkány, sohase lesz a leányom a tied! – mondta a király.

– Ez az utolsó szavad?

A lovag csak az ajtóra mutatott.

– No, jó. Ne hidd, hogy büntetlenül kergetsz ki engem házadból, megátkozlak, hogy mához egy évre, mikor az óra az egyet üti, váljon kővé minden, ami itt van, s addig, maradjon is kő, amíg csak a kakasok kukorékolása nem hallatszik a palotában.

Ezzel gúnyosan felkacagott s ment le a fiával, beleült kocsijába és elvágtatott, mint a szél.

Nepomuk hallgatagon várta a történet folytatását, de Kikiriki nem tudott uralkodni többé magán, hanem haragosan felkiáltott:

– No, ugyan jó, hogy elmentek innen, mert ha most itt látnám őket, mind egy falásig megenném őket.

– Nem lehetett volna kakasokat tartani a várban? – kérdezte Nepomuk.

– Azt is megpróbáltuk, – felelte az öreg – de hiába való volt minden. Amint csak a közelébe hozták a kastélynak a kakasokat, mindjárt lecsüggesztették a fejüket, s élve egy sem került az udvarra. Mikor elérkezett a nap, melyet a boszorkány megjósolt, mind egybegyűltek egy terembe a kastély emberei a király körül, egy óra felé óriási vihar támadt, egy villám becsapott a terembe, s egyszerre megkövesült minden, ami benne volt. Csak én, a kastély régi szelleme, maradtam épen. Kétszáz év mult el azóta, sok lovag jött már ide, mindegyiket óvtam, hogy ne tekintsen a függöny mögé, sokan nem fogadták meg szavaimat, s mind kővé is váltak. Kérlek, dicső lovag, ne menj oda, fogadd meg tanácsomat.

– Igazán olyan gyönyörű Izabella, mint ahogy mondod? – kérdé Nepomuk.

– Ó, – válaszolta a kastély szelleme – ő benne a jóság és a szépség egyesült.

– Nem bánom, akkor bátran neki fogok, hátha sikerül – – –

– Ha semmiképen nem akarsz hallgatni reám, nemes lovag, arra kérlek, legalább mondd meg neveteket, hadd tudjam, kik mentek ilyen fiatalon halálba.

Nepomuk meghajtotta magát s mondta:

– Én gróf Toggenburg Nepomuk vagyok.

– Én pedig – szólt az apród – Kikiriki vagyok.

A kastély szelleme csodálkozva nézett rá, amint nevét hallotta, s olyan hangosan, ahogy csak tudta elkiáltotta magát: – Kikirikiiii!

Erre a hangra hatalmas dörgés támadt, villám csapott be a terembe, a függöny magától széthúzódott, s Nepomuk meg Kikiriki csudálatos képet láttak maguk előtt.

Egy gyönyörű trónuson ült a király, mellette a felesége, s ennek vállaira hajolt a gyönyörű Izabella. A trón körül lovagok, apródok, leányok álltak és ültek, a trón előtt pedig egy kövér szakács állott, kezében pecsenyetál, s benne egy ropogósra sült liba. Mindnyájan olyanok voltak, mintha élnének, de egyik sem mozdult, kő volt mindegyik. A palota szelleme boldogan tekintett fel az égre s így szólt:

– Vége már Vulkána varázsának, megengedte Isten, hogy élő kakas nélkül is kakasszó hallatszék a várban. Az én munkám véget ért, megyek pihenni már. – Ezt mondta, s halkan, anélkül, hogy észrevették volna, eltűnt a teremből.

Nepomuk Izabellát bámulta szerelmesen, Kikiriki pedig nem tudta szemét levenni a pecsenyés tálról, végre erőt vett magán, s odaballagott a szakács elé. Próbálta kivenni kezéből a pecsenyés tálat, de bizony nem engedte a szakács. Olyan keményen tartotta kőkezében, hogy Kikiriki minden erőlködése kárbaveszett. Ekkor eszébe jutott, hátha még egyszer elkiáltaná a nevét, s arra megmozdulna a szakács. Csakugyan, el is rikkantja, amilyen hangosan csak tudja: Kikiriki!!

Hej, Istenem, lett erre mozgolódás! Legelőször Izabella nyitotta fel égszínkék szemét, s amint meglátta Nepomukot, elmosolyodott, megfogta a kezét s azt mondta neki:

– Te vagy az a lovag, akit születésnapomra a tükörben megláttam. Köszönöm, hogy felébresztettél hosszú álmaimból.

Nepomuk boldogan térdelt le Izabella elé, s csókolta kezét. Izabella aztán odament anyjához, apjához, homlokon csókolta őket, s erre mind a ketten felébredtek. Az öreg király megdörzsölte szemét, nagyot ásított, s köszönt:

– Szép jó reggelt kívánok!

Erre az egész udvar karban kiáltotta:

– Jó reggelt! Jó reggelt!

A király kinyújtotta összezsugorodott tagjait, aztán odalépett Nepomukhoz, megölelte s így szólott hozzá:

– Felébresztettél, nemes lovag, a rettenetes álomból minket, jutalmul neked adom a leányomat. De mondd csak, ki az a bolondos arcú fickó itt melletted, aki folyton a gyomrát fogja?

Az apród mélyen meghajlott, s nem is várva Nepomuk válaszát, így szólt:

– Én vagyok a Kikiriki apród. Én vagyok az, akinek köszönhetitek felébredésteket, mert ha engem véletlenül Gáspárnak, Ágostonnak vagy Isten tudja minek hívnának, még kétszáz esztendeig alhattatok volna nyugodtan. Felséges királyom, én tegnap este óta egy falatot se ettem, olyan éhes vagyok, mint a farkas, kérlek hát, jutalmul adasd nekem azt a gyönyörű pirosra sült libapecsenyét, amit ott látok a szakács kezében.

Az öreg király bólintott:

– Legyen a tiéd, fiú, mi sem ettünk már kétszáz esztendő óta, s ugyancsak megéheztünk, menjünk hát az ebédlőbe.

Nem kellett sokat biztatni a társaságot, megindultak mindnyájan, s a szakács egy perc alatt olyan ebédet tálalt, hogy a király is megnyalta utána a száját, de még a királyné is.

Másnap Kikirikinek indulni kellett haza, hogy az esküvőre hívja meg Nepomuk szüleit. A szakácsnak addig hízelgett, míg az tele rakta minden jóval a zsebeit, nehogy megint úgy megéhezzék, mint mikor jöttek.

Mikor az esküvőnek vége volt, egy éjszaka Nepomuk ismét csudálatos álmot látott. Ott volt ismét a képzelet csuda országában, a Mese tündére állott előtte, s mosolyogva szólt hozzá:

– Isten áldjon meg, Nepomuk, most el kell hogy hagyjalak téged. Most rajtad áll, hogy ebből a szép meséből szép valóság is legyen. Légy mindég igazságos, bátor, szeresd embertársaidat, s akkor olyannak fogod az életet találni, mint a képzelet csudabirodalmát.

Nepomuk úgy is élt Izabellával sok-sok éven keresztül, ahogy a Mese tündére kívánta. Talán még ma is él, ha meg nem halt. 

Az utolsó csukja be a kaput!
Görög mitológia 3.rész

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. december 07. szombat

Captcha kép