Anna imádta a nappalijukat. A nagy ablakokon beömlő fény, a gyerekek rajzaival díszített fal, és a sarokban álló hatalmas, süppedős kanapé mind-mind az otthon melegét jelentették. De ahogy közeledett a nagymama 80. születésnapjára szervezett családi ünnepség, Anna egyre idegesebben méregette a bútorokat.
Volt egyszer, hol nem volt, az Alpok lábánál, egy gyönyörű városban élt egy férfi, akit Kristófnak hívtak. Kristóf egykor vidám és magabiztos ember volt, akinek nevetése betöltötte a teret, mosolya pedig még a legborúsabb napokon is meleget hozott mások szívébe.
Éva évek óta ugyanazt a nőt látta a tükörben, de már nem ismerte fel benne önmagát. A valaha energikus, magabiztos egyetemista lány helyén egy fáradt, motiválatlan irodai dolgozó állt, akinek a napjai a monitor előtti görnyedésből és az esti, jutalomnak álcázott nassolásból álltak.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, de még a digitális felhőkön is innen, egy tündöklő birodalom, ahol az alvás volt a legnagyobb kincs. Ebben a királyságban mindenki tudta, hogy a jó éjszakai pihenés aranyat ér, hiszen kipihenten a gondolatok szárnyalnak, a mosolyok őszintébbek, és a napok sokkal, de sokkal fényesebben telnek.
Az Odvas-erdő mélyén, egy göcsörtös tölgyfa gyökerei között élt Bodza, a rengeteg legmogorvább manója. Odúja sötét volt és szűk, tele limlommal, a levegőben pedig állandóan ott lógott a panasz. Bodza mindenre és mindenkire morgott, de leggyakrabban a hátát szidta, ami az összetákolt, nyikorgó ágyán való alvástól fájt.
A Comói-tó partján, egy platánfákkal övezett villában élt Maestro Antonio, a világhírű karmester. Híres volt szenvedélyes, élettel teli szimfóniáiról, ám az utóbbi időben a zene elhagyta őt. Ült a zongorája előtt, de az ujjai nem mozdultak. Képtelen volt új dallamot komponálni, mert az élet ízét, a "gustót", elvesztette.
