Szent Anna tava

Benedek Elek: Szent Anna tava

Fenyves erdők koszorúzta hegyek tövében pihen a Szent Anna tava. Ennek a tónak a helyén réges-régen, magas hegy meredt az égnek s a hegy tetején vár büszkélkedett, ahonnét látni lehetett a csiki meg a háromszéki falvakat.

Szemben ezzel a várral egy másik vár kevélykedett, a fojtó ként lehelő Büdös barlang fölött, de ennek a várnak ma már romladéka sincs meg. Két testvér lakott a két várban, de ezek, bizony, nem voltak igazi testvérek: szüntelen civakodtak egymással, örökösen versengtek, kinek van több aranya, ezüstje s abban is megegyeztek, hogy a föld népét lelketlenül sanyargatták, fosztogatták.
Történt egyszer, hogy messze földről egy nagy úr jött látogatóba hat-lovas hintón a büdösi vár urához. Emberi szem nem igen látott még olyan hintót, olyan hat paripát. Szinarany volt a hintónak a kereke, a rudja, a tengelye s a paripák tüzesebbek voltak a sárkánynál. Bizony, a büdösi vár urának arcát elöntötte a sárga irigység, amikor ezt a hat lovat s a hintót meg-pillantotta. Még ki sem fogták a lovakat, mindjárt kérni kezdte a vendégét, hogy adja el neki hintóstól, szerszámostól együtt. Igért érte hat kád aranyat, de a vendég azt mondta: nem eladó.
- Neked adom a torjai birtokomat is, - mondta a büdösi vár ura. De a vendég erre is azt mondta: nem eladó.
Hiszen, várj csak, gondolta magában a büdösi vár ura, ha nem adod aranyért, meg földért, elnyerem azt én tőled kockajátékon.
Nagy vendégséget csapott a vendég tiszteletére, összegyűltek a környék urai, szólt a zene, folyt a bor, aztán kockajátékra került a sor. Hát csakugyan a büdösi vár urára mosolygott a szerencse. Elnyerte a vendégének nemcsak a pénzét, hanem a hat lovát s hintaját is. Amint a vendégek eltakarodtak, első dolga volt, hogy befogassa a hat paripát a nyert hintóba, át-hajthasson a testvéréhez. Éppen ott ült a vár pitvarában ez s szeme-szája elállott a csodál-kozástól, amikor a vár udvarára befordult a hat-lovas hintó. Még le sem szállt a hintóról a büdösi vár ura, odakiáltott nagy hetykén az öccsének:
- No, öcsém, van-e ilyen lovad?
- Hát ilyen csakugyan nincs, - mondá ez - de lesz nekem, nem ilyen, sokkal külömb ennél.
Nagyot kacagott a büdösi vár ura:
- No, azt szeretném látni!
- Bizony, ha szeretnéd, meg is látod, huszonnégy óra sem telik belé!
- Én meg azt mondom, neked adom a váramat, neked adom minden birtokomat, ha külömb hat lóval jössz hozzám.
- Hat lóval? - kacagott az öccse. - Nem is hattal, tizenkettővel megyek hozzád.
A büdösi vár ura nem is ment föl az öccséhez a várba, hiszen ő csak azért jött, hogy meg-mutassa hat lovát, hintaját, bosszantsa az öccsét. Megfordult s szélnél sebesebben hazahajtatott.
Hej, nagy gond nehezedett az öcs lelkére: hol szerez ő tizenkét lovat s különbet a bátyja lovainál? Egész nap ezen tűnődött, de bizony hiába, mert belátta, hogy sok-sok idő kell még arra, nem huszonnégy óra, amig tizenkét paripát összeszerez, különbet a bátyja paripáinál. Gondolt ide, gondolt oda s egyszerre csak rettenetes gondolat született meg a fejében. Az volt pedig ez a gondolat, hogy várába hozatja a vidék valamennyi szép leányát, s azok közül a tizenkét legszebbiket fogatja a hintó elé, úgy hajtat a bátyja udvarába.
Nosza, küldte szerteszéjjel a jobbágyokat, a cselédeket s azok, egy nap sem telt belé, elhozták mind a vidék legszebb lányait, ő ezek közül kiválogatta a tizenkét legszebbiket. E között a tizenkét leány közt is a legeslegszebb egy Anna nevű leány volt.
Oh, a szegény leányok! Reszkettek, mint a nyárfalevél, amikor a hintó rudja mellé állították, a rud mellé fogták, aztán felszökött a bakra a vár ura, kieresztette aranycsapós ostorát, meg-kerengette s akkorát cserdített, hogy ég, föld megzendült belé s kiáltott nagyot: gyí, leányok, gyí! Belekapaszkodtak a rúdba a szerencsétlen teremtések, próbálták húzni a hintót, de meg sem tudták mozdítani. Újra megkerengette ostorát a vár ura, de most nemcsak rittyentett, de rá is csapott Annára, aki leges-legelöl állott:
- Gyí, Anna, gyí! - ordított s másodszor is végigcsapott ostorával, s haj, omlott a vér szegény Anna hátán s égbe hatott rettenetes jajgatása, sikoltozása.
- Verjen meg az Isten! - átkozódott Anna. - Nyíljon meg a föld alattad, te ártatlan leányok megölő gyilkosa!
S hát hallgassatok ide, abban a pillanatban megfogant az átok. Ég, föld megrendült, villámlott, mennydörgött, recsegtek-ropogtak a fák: meglódult a vár tornya, jobbra-balra ingadozott, hajladozott; süllyedt a föld lejjebb, lejjebb s egyszerre csak összeomlott a vár, vízbe borult tornyostól, mindenestől. Amikor aztán lecsendesült az ég haragja, ismét kiragyogott Isten áldott napja: a vár helyén egy nagy tónak csendes vizében tükröződött a képe. S tizenkét hattyú úszkált ebben a tóban, de volt benne egy sárkány is, éppen a tónak a közepén, ahol a víz gomolygott, forgott, csavargott, ott vergődött: ki akart vergődni a forgatagból, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de hirtelen elborította a tó vize, eltűnt nyomtalan.
Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgy is tudjátok, hogy a kegyetlen várúr volt ez a sárkány. A tizenkét hattyú pedig szép csendesen kiúszott a tó partjára, ottan megrázkódtak, ismét leányokká lettek, közülük tizenegy mindjárt visszament a falujába.
Anna azomban ott maradt. A tó partján kápolnát építtetett Anna, ebben a kápolnában élte le életét csendes imádkozásban a szent életű leány. Híre ment ennek s messze földről zarán-dokoltak a kápolnához. S még életében szentnek nevezte Annát a nép s ő róla nevezték el a tavat is Szent Anna tavának.
*
Nem sok idővel Szent Anna halála után, tündérek vertek szállást a tóban. Ott bizony, a tóban, annak is a fenekén, ahol arany palotát építettek maguknak. Ezek a tündérek egész nap nem mutatták magukat a tó partján, esténként azomban feljöttek a tó színére, ott úszkáltak, játszadoztak, nevetgéltek, közben-közben énekeltek, de olyan szépen énekeltek, hogy aki azt hallotta, azt hihette: leszállottak az égből az angyalok, a tó színen azok énekelnek.
A kápolnában Anna halála után egy barát lakott. Ez a barát honnét, honnét nem, azt mondják, messze földről, egy olyan harangot hozott, amelynek a hangja szebb volt, sokkal szebb, mint a tündérek éneke. Reggel, délben, este, de még éjfélkor is, meghúzta a barát a szépen csengő harangot s ha olyankor szólalt meg a harang, amikor a tündérek a tó színen játszadoztak, énekeltek, torkukon akadt az ének. Megszűnt a játékos kedvük s szomorúan szálltak le a tó fenekére. Sem éjjel, sem nappal nem volt nyugalma a tündérek királynéjának, mindig azon törte a fejét, hogy s mint szerezhetné meg a harangot. Gondolt erre, gondolt arra, de nem tudott semmi okosat kigondolni, szólt hát a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének:
- Hallod-e, te hétsinges szakállú törpe, hozd el nekem a kápolna harangját, mert, amig el nem hozod, nem tudom álomra hunyni a szememet.
- Hát emiatt szomorkodtál eddig? - mondta a hétsinges szakállú törpe, - Sohse búsulj. Még ma éjjel itt lesz a harang.
Csak azt várta a hétsinges szakállú törpe, hogy leszálljon az este, szép csendesen kiúszott a tó partjára, aztán elindult az erdőbe. Ment, mendegélt, egyenesen arra felé, ahol tűzvilágot látott. Egy pásztor legényke feküdt a tűz mellett, senki más. Köszönt neki:
- Adjon Isten jó estét, pásztor legényke!
- Adjon Isten neked is, hétsinges szakállú törpe.
- Hallod-e te, juhászlegényke, egyet mondok s kettő lesz belőle.
- Hát csak hallom azt az egyet, hogy lesz kettő belőle?
- Ugy lesz kettő az egyből, - mondá a hétsinges szakállú törpe, - hogy ellopod a toronyból a kápolna harangját, s én ezért neked annyi aranyat s ezüstöt adok, hogy még a hetvenhetedik unokád is hatlovas hintón járhat.
Jó sokáig egy szó nem sok, annyit sem szólt a juhászlegényke, hallgatott, tűnődött, jobbra-balra forgatta a gondolatját, vajon mit csináljon: ellopja-e a harangot, vagy ne lopja el? S addig forgatta erre-arra, jobbra-balra, hogy végre is hamis útra fordult a gondolatja s mondá, amint következik:
- Hát jó, hétsinges szakállú törpe, ellopom neked a harangot.
Csakugyan még az éjjel ellopta a pásztorlegényke, a tó partjára vitte, ott átadta a törpének. Elébb azomban a törpe megmutatta neki a fát, amelyiknek a tövében hevert a zsák telistele arannyal, ezüsttel.
Hát, a hétsinges szakállú törpe eltűnt a haranggal, a pásztor legényke pedig nagyokat nyögve, vállára emelte nagy nehezen a zsákot, elindult a szállása felé, de, haj! alig lépett egyet, le-süppedt a földbe térdig. Még egyet lépett, lesüppedt derékig. Harmadikat lépett, mellig süppedt le. De azt emberi szó nem tudja kimondani, hogy megijedt a juhászlegényke! Ledobta a válláról a zsákot, vergődött a süppedékben, kézzel-lábbal kapaszkodott, nagy nehezen kimászott, aztán visszatámolygott a szállására, ott lefeküdt a tűz mellé, de nem jött a szemére álom. Hétszer is kirázta a hideg egymásután s nem hagyta aludni a lelkiismeret!
No, elmúlt az éjszaka, úgy, ahogy, elmúlt, felragyogott Isten áldott napja, fölkelt a kápol¬nában a barát, megy a toronyba, hogy meghúzza a harangot, s hát, volt harang, nincs harang, eltűnt nyomtalan! Jaj, szegény barát, könnybe borult a szeme, sirt, mint a gyermek, nem tudta, mit kezdjen, merre menjen. A kápolna környékén nem is lakott senki más, egyedül a juhászlegényke, ő hozzá ment nagy bánatában s mondta:
- Oh, jaj, juhászlegényke, hallgass csak ide, mi történt. Volt szépen szóló harang, nincs szépen szóló harang. Ellopta valaki. Vajon ki lophatta el? Nem láttál erre felé járni valakit?
- Nem láttam én senki lelket, szent atyám, - mondta a legényke, de a szemét lesütötte, nem mert a barát szemébe nézni...
Keresték a harangot az emberek mindenfelé, tűvé tették az egész vidéket s bizony nem találták. Végül is mit tehettek, más harangot vettek. De ennek a harangnak süketes volt a hangja s valahányszor meghúzta a barát, a tündérek feljöttek a tó színére, csúf szavakat kiabáltak a barát felé, még egy csúfolódó nótát is elénekeltek. Mind ezt a nótát énekelték:

Gingalló, Szentajtó,
Főzz kását! Nincsen só.
Ha nincs só, kérj mástól.
De nem ád!
Ha nem ád, vágd pofon,
Gingalló, gingalló!

Igy csúfolódtak szegény baráttal minden nap s nem tudta, hová legyen el szegény feje, hallgatnia kellett a csúfolódást. De bezzeg a szegény juhászlegénykének sem volt nyugo¬dalma: bántotta szörnyen a lelkiismeret. Azt határozta magában, hogy visszaszerzi a harangot, ha belehal is. Egy este aztán olyan időtájban, amikor a tündérek fel szoktak jönni a tó színére, a tó partjára terelte a nyáját, a berbécseket a szarvuknál fogva egymáshoz kötözte, s mondá, amint következik:
- Halljátok, berbécsek! Amikor azt mondom: Oh, Mária, Jézus neve! - a farkatokba belekapaszkodom, ti meg, ahogy csak tudtok, húzzatok engem.
Azzal leült a tó partjára, lábát a vízbe eresztette, szemét a sötétségbe meresztette s úgy várta, várta a tündérek királynéját.
No, ha várta, nem várta hiába. Egyszerre csak felbukkant a tó közepén a királyné gyönyörü szép, aranyhajas feje s hívta, hívta, édes szavakkal csalogatta a legénykét:
- Jer ide, jer ide, szép juhászlegényke, leviszlek tégedét arany palotámba, te leszel majd ottan tündérek királya.
- Nem megyek, nem megyek, szép tündér királyné, elébb te jőj ide.
S hát csakugyan a tündér királyné szépen kiúszott a tó partjára, nyújtotta ki a kezét a juhászlegénykének, húzta maga felé. Hej, Istenem, Teremtőm, vajon mi lesz ebből? Ebből bizony az lett, hogy a tündér királyné erősebb volt s berántotta a tóba a juhászlegénykét. Ekkor a legényke nagyot kiáltott: Oh, Mária, Jézus neve! Egyik kezével a berbécsek farkába kapasz¬kodott, másik kezével megfogta a tündér királyné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak s a legényt is, a tündérkirálynét is kirántották a tó partjára.
Hej, megijedt szörnyen a tündérkirályné: mi lesz most vele! Könyörgött a legénynek:
- Bocsáss el, bocsáss el, te szép juhászlegény!
- Bizony, nem bocsátlak, - szólt a juhászlegény, - kápolna harangját míg vissza nem adod!
- Csak azt ne kívánd, - mondta a királyné - adok neked aranyat, ezüstöt, sokkal többet, mint amennyit adtam.
- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, kell nekem az én lelki üdvösségem.
Mit tehetett a tündérkirályné, lekiáltott a tó fenekére:
- Hallod-e, te hétsinges szakállú törpe, hozd fel nyomban a kápolna harangját.
Abban a pillanatban már a tó színen fel is bukkant a hétsinges törpe a haranggal, kiúszott a tó partjára, odaadta a harangot a juhászlegénynek, az meg eleresztette a tündérkirályné kezét s lelkendezve szaladt a haranggal a kápolnába:
- Ihol, szent atyám, a szépen szóló harang!
Amikor a csillagok éjfélt mutattak, a barát meghúzta a szépen szóló harangot, zengett-zúgott az erdő a harang szavától, a tündérek pedig, amikor meghallották a szépen szóló harang szavát, éktelen sírás és jajgatással eltűntek a tóból, hová, merre, azt egyedül a jó Isten tudja...