(Kirgiz mese.)
Régesrégen a Jó és Gonosz nagy barátságban voltak s elhatározták, hogy együtt mennek világot látni. El is indultak nagy készülettel, lóháton. Vittek magukkal eleséget, sokat, sokat.
Luca, rendes nevén Bán Lucia, igazán rendes kislány volt. Az óvodai középsős csoportban, ahová járt, az óvónénik és a társai egyaránt szerették. Mosolygós volt, mindenkihez volt egy kedves szava, megette az óvodai kosztot, nem rendetlenkedett a délutáni alvásidő alatt, vagyis rendben volt vele minden, egy dolgot kivéve: rémesen lassú volt, jobban mondva, kicsit lusta.
Azokban a szeptemberi hetekben az óvodai uzsonna rendszerint az éppen érő almával, körtével, időnként hámozott karalábéval és sárgarépával egészült ki. A gyerekek kicsit már unták is a gyümölcsök, zöldségek ismétlődő egyhangúságát.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis meg kellett annak esni, volt egy fiatal herceg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat.
(Török mese.)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. A szüleik meghaltak, s ketten osztozkodtak a vagyonon, amit az apjuk hagyott rajok.
Egyszer volt, hol nem volt, kezdhetném mesémet- de az igazság az, hogy ez nem is olyan régi történet. Egy kisfiúról szól, kit Misinek hívnak, szüleivel él, vígan, boldogan. Jó gyermek, ki megbecsüli, ami az asztalra kerül. Ám ez nem mindig volt ilyen egyszerű.
Hadd beszéljek most, olvasóim, arról, a miben nekem annyi kedvem telt gyermekkoromban: a kukorica-törésről és kukorica-fosztásról. Mindig nagy gyönyörűséggel emlékszem vissza erre, hát így mesélgetés közben, hogy is feledkezhessem meg róla?
Behozták a kukoricát a góréból, a mire örvendetes zaj támadt úgy a magló, mint a hízó ludak közt. A ludak egyértelműleg ezt kiáltották:
A róka összehívta az erdő lakóit:
(Latin mese.)
Volt egyszer, régesrégen, egy király s annak három leánya. A két idősebbik is szép volt, akadt kérője is elég, de a legkisebbik százszorta szebb volt náluk.
Egyszer a vércse kiállt a háza elébe és mérgelődve vijjogta:
Fanyar Nyanyar a téli erdőt figyelte az ablakon át. Az apró, tarka pintyek és a cinegék nagy örömmel fogyasztották az erdei házikó előtti etetőből a friss almaszeleteket és a megmaradt banánhéját, és vidáman rebbentették fel szárnyaikat, amikor megérkezett a fekete rigó.
