Egyszer volt, hol nem volt, talán még a nagy alföldi búzamezők is emlékeznek rá, amikor Mátyás király – mert ő bizony nem volt az a tétlenkedő fajta – kocsin utazott egy forró nyári napon. Úgy sütött a nap, hogy a por is izzadt, a búzaszálak meg majd’ kicsattantak a melegtől.
Sok száz évvel ezelőtt Udvarhelyszék földjén élt egy gyönyörű szép özvegyasszony, Rapsóné. Korán elhalt férje nagy vagyont hagyott az asszonyra, így aztán Rapsóné nem csak szép volt, hanem mérhetetlenül gazdag is. Olyannyira gazdag, hogy még ő maga sem tudta volna megmondani, mennyire.
Volt egyszer, hol nem volt, egy kisváros szívében egy apró, csodákkal teli Varázsműhely. A műhely tulajdonosa Márton volt, a játékfaragó mester. Márton kezei között a fa életre kelt: pici, pöfögő vonatokat, pörgő-forgó falevél-vitorlás hajókat és kedvesen bólintó, hintázó lovacskákat faragott. Minden egyes játéka egyedi volt, tele szeretettel és a fa melegével.
Volt egyszer, hol nem volt, az Internet Varázserdejének egy távoli, eldugott szegletében, egy ügyes kezű és tiszta szívű mézeskalács-készítő lány, akit Linának hívtak. Lina nem egyszerűen csak sütiket készített; ő a nagymamájától örökölt, titkos receptkönyvből dolgozott.
Az Idő Folyójának partján, ahol a múlt és a jövő vize találkozott, állt egy különleges kovácsműhely. Itt nem vasat vagy acélt edzettek, hanem a legtisztább, legfényesebb csillagport. A műhelyben egy ifjú kovács, Kael dolgozott. Kael tehetséges volt; megtanulta az alapokat, hogyan olvasztja a csillagport a figyelem tüzében, és hogyan formálja meg az első, egyszerű hirdetéseket, amik fénnyel árasztották el a világot.
A világ közepén, ahol minden út összefutott és minden álom gazdára talált, állt a csodálatos Keresőváros. A város végtelen volt, tele ezernyi kacskaringós utcával, rejtett sikátorral és nyüzsgő, élettel teli terekkel. Minden egyes kapu mögött egy bolt, egy műhely, egy pékség vagy egy elfeledettnek hitt emlék rejtőzött. Ebben a városban, egy apró, napfényes tetőtéri műhely ketyegő csendjében élt és dolgozott Leó, egy fiatal és kivételesen tehetséges térképész.
A világ közepén, ahol minden út összefutott, állt a csodálatos Keresőváros. A város végtelen volt, tele ezernyi kacskaringós utcával, rejtett sikátorral és nyüzsgő terekkel. Minden egyes kapu mögött egy bolt, egy műhely, egy pékség vagy egy álom rejtőzött. Ebben a városban élt és dolgozott Tódor, egy fiatal és tehetséges órásmester.
Magasan a világ felett, a felhők tengerén úszva létezett a legendás Széljárta Iskola. Az ősi falak között, lebegő kertek és felhőkből szőtt tantermek mélyén nem matematikát vagy írást tanítottak, hanem a Hírvivés Művészetét. Az iskola növendékei megtanulták, hogyan kell a gondolatokat, az ötleteket és a jó híreket a szelek szárnyán a megfelelő helyre és a megfelelő fülbe juttatni. A legerősebb és leggyorsabb mágiájuk, a leghatékonyabb tudományuk a Google Ads stratégia megalkotása volt.
Anya műhelyének csendjét csak két hang törte meg: a falon sorakozó, kézzel készített üvegharangok finom, szinte hallhatatlan csilingelése és a szoba közepén lebegő Fénygömb halk, duruzsoló zúgása. A lány egy régi, bőrkötéses könyvet lapozgatott, amely a Fénygömbök gondozásának ősi, titkos tudományát rejtette. Ez a Fénygömb volt a családjuk legnagyobb kincse és egyben a legnehezebb felelőssége.
A város közepén, egy hatalmas, terebélyes tölgyfa legmagasabb ágai között élt két fiatal madár, Csipp és Csepp. Hosszú hetekig dolgoztak, ágról ágra, szalmaszálról szalmaszálra hordták az anyagot, hogy megépítsék életük első, közös fészkét. Amikor elkészültek, büszkén tekintettek körbe. A fészek tágas volt és erős, tökéletes hely, hogy elkezdjék a közös életüket. Ám ahogy a kezdeti büszkeség elszállt, helyét egy furcsa, üres érzés vette át. A fészek nagy volt, de rideg. Hiányzott belőle a melegség, a puhaság, a kényelem – hiányzott belőle az otthon varázsa.
A Nagy Sivatag peremén, egy kis, nap-szárította falucskában élt egy Szofi nevű lány. A falu lakói szorgalmas emberek voltak, de a napjaikra mégis gyakran ült rá egy furcsa, szürke fáradtság. Hiába sütött a nap, az ő energiájuk valahogy mindig alacsonyan járt. A falu határában, amerre a szem ellátott, különös, szúrós növények nőttek. A falusiak csak „tüskés szörnyetegeknek” hívták őket, és messzire elkerülték. Úgy tartották, ezek a növények csak a sivatag haragját és a szárazságot jelképezik.
A város szívében, egy napfényes kis műteremben élt Lilla, a keramikus. Lilla kezei között az agyag dalra fakadt: finom csészéket, kecses vázákat és vidám, állatfigurás tálakat formázott, amikbe belesütötte a napfényt és a jókedvét. Imádta a munkáját, de a napjai mégis gyakran szürkültek bele a rohanásba. Próbált egyszerre alkotni, válaszolni az üzenetekre, rendben tartani a műtermet és még a saját egészségére is figyelni, de a nap végére mindig úgy érezte, mintha egy maratont futott volna, méghozzá sáros terepen.
