Szép élet a katona-élet, kivált mikor háborúba hív a trombita. Oda, háborúba szeretett volna menni a csizmadia uram Pista nevezetű fiacskája. Amint egyszer künn a gyepen libát őrzött, azt gondolta: Miért ne védelmezhetném én is a hazát? Mi kell ahhoz? Egy cafrangos csákó, egy puska, egy kard, meg egy hadsereg, s úgy kiporolom az ellenség hátát, hogy csak úgy csuklik bele!
Sűrű pelyhekben hullott a hó. A gyerekek egyszerűen nem tudtak betelni ezzel a nehezen érkezett égi áldással. A domboldal, úgy megtelt délutánra, hogy alig fértek el a síkos talpú szánkók egymás mellett. A kis lurkók vidám hancúrozása betöltötte az egész parkot.
Az élelmiszerboltban zárásra készülődtek, esteledett, odakinn már sötétlila volt az égbolt.
A bezárás legfeltűnőbb jeleként elkezdték felmosni a kövezetet, és a pénztáros is unatkozó képpel ült a kasszában.
(Kirgiz mese.)
Régesrégen a Jó és Gonosz nagy barátságban voltak s elhatározták, hogy együtt mennek világot látni. El is indultak nagy készülettel, lóháton. Vittek magukkal eleséget, sokat, sokat.
Azokban a szeptemberi hetekben az óvodai uzsonna rendszerint az éppen érő almával, körtével, időnként hámozott karalábéval és sárgarépával egészült ki. A gyerekek kicsit már unták is a gyümölcsök, zöldségek ismétlődő egyhangúságát.
Luca, rendes nevén Bán Lucia, igazán rendes kislány volt. Az óvodai középsős csoportban, ahová járt, az óvónénik és a társai egyaránt szerették. Mosolygós volt, mindenkihez volt egy kedves szava, megette az óvodai kosztot, nem rendetlenkedett a délutáni alvásidő alatt, vagyis rendben volt vele minden, egy dolgot kivéve: rémesen lassú volt, jobban mondva, kicsit lusta.
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt is, nem is, de csak mégis meg kellett annak esni, volt egy fiatal herceg, annak volt egy húga, de olyan szép, hogy szem nem látott, fül nem hallott még olyat.
(Török mese.)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két testvér. A szüleik meghaltak, s ketten osztozkodtak a vagyonon, amit az apjuk hagyott rajok.
Egyszer volt, hol nem volt, kezdhetném mesémet- de az igazság az, hogy ez nem is olyan régi történet. Egy kisfiúról szól, kit Misinek hívnak, szüleivel él, vígan, boldogan. Jó gyermek, ki megbecsüli, ami az asztalra kerül. Ám ez nem mindig volt ilyen egyszerű.
Hadd beszéljek most, olvasóim, arról, a miben nekem annyi kedvem telt gyermekkoromban: a kukorica-törésről és kukorica-fosztásról. Mindig nagy gyönyörűséggel emlékszem vissza erre, hát így mesélgetés közben, hogy is feledkezhessem meg róla?
Behozták a kukoricát a góréból, a mire örvendetes zaj támadt úgy a magló, mint a hízó ludak közt. A ludak egyértelműleg ezt kiáltották:
A róka összehívta az erdő lakóit:
