Aktuális események

Kérlek, olvasd el a Használati feltételek

Mester Györgyi: Egy tulipán életrajza

Mester Györgyi: Egy tulipán életrajza

„Amikor először tettem említést arról, hogy megírom az életrajzomat, a környezetemben lévő tulipánok mind nevetésben törtek ki, mondván, írni csak az tud, akinek papírja és tolla van.
Hát ezekkel én valóban nem rendelkezem, viszont ezért is írok gondolatban. Hiszen akinek „feje” van, az ugye képes a gondolkodásra. Mivel ezt az érvemet senki nem tudta megcáfolni, hozzá is fogtam a megvalósításhoz.
A kezdetekről szinte semmi élményem nincs. Az akkor történteket valaki másnak kellene megírnia, aki már akkor is ott volt, amikor a lényemet rejtő hagymácskát a kertészkedő kedvű öreg hölgy ledugta a földbe, és gondosan rányomkodta a porhanyós talajt.
Valószínű, a tavaszi nap, és a májusi langy esők együttesen keltették bennem az első bizsergető érzést, mely a testemet formázó zöld szár gyors növekedését eredményezte. Kellemesen csiklandó emlékeket elevenít fel a levelek kibújása is, de az igazi mámorító érzés akkor fogott el, amikor a szoros bimbóból kibontakoztak a szirmaim.

Mester Györgyi: Kutyafuttában

Mester Györgyi: Kutyafuttában

Volt egyszer egy fiatalasszony, aki bizony nem a szorgalmáról volt híres. Kedvenc szófordulata volt ugyanakkor a „kutyafuttában”, és ennek megfelelően is élt.
Igazán csak pletykálni szeretett, s ha a szomszédasszonyai megkérdezték, miért nem otthon szorgoskodik inkább a fecsegés helyett, ő mindig így felelt: ó, megcsináltam én már odahaza mindent! Jókor reggel, kutyafuttában, készítettem az uramnak egy kis reggelit, aztán kutyafuttában rendet raktam a házban, egy kicsit kapálgattam a kertben is, s majd ha jól kibeszélgettem magam, kutyafuttában összeütök egy kis harapnivalót a férjemnek, hogy legyen mit ennie, mire este hazajön a szőlőből!

Molnárné Szabó Veronika: Manómese

Manómese

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, egy kerek erdő közepén állt egy öreg tölgy, melynek odvában picur manócska éldegélt, úgy hívták, Hablaty. Főhősünk nem véletlenül kapta épp ezt a nevet, de nem ám! Ugyanis bárkivel is találkozott, azon nyomban elkezdett megállás nélkül beszélni! Járt a szája, még levegőt sem vett, csak mondta a magáét folyamatosan.
Egy alkalommal például, szokásos délutáni sétája során összefutott Szelíddel, a kedves őzikével.

Sás Károly: Most a húsvétról mesélek

Most a húsvétról mesélek. Arról a húsvétról amire úgy 5 éves koromtól emlékszem.
Akkor nekem, nekünk gyerekeknek a húsvéti ünnep legérdekesebb napja hétfő volt, természetesen a locsolkodás miatt.
Vagy inkább a “felkerekedés” a rokonok és a jó barátok meglátogatásának izgalmáért.
Édesapámmal mentünk locsolkodni mégpedig szépen felöltözve a legszebb ünnepi ruhában.

Magyar népmese - Jakab meg az apja

Jakab meg az apja

Ülök a deresre, 
megyek a peredre, 
megyek a mesék elejbe, 
ott vannak a jászolhoz kötve.
Megláttak, elkezdtek szaladni, 
volt köztük egy sánta, 
megfogtam, hopp, majd téged elmondalak!

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt egy fia, Jakabnak hívták.

Mester Györgyi: Fülemülepörkölt

Mester Györgyi: Fülemülepörkölt

Volt egyszer egy nagyon különc király, akinek csak különleges étkeket lehetett feltálalni, és a szokásai is rendkívüliek voltak. A királyi udvarban csirkecomb helyett békacombot rántott ki a szakács, s a királyi ital a nektár volt, amit a kis kolibrik elől csentek ki a virágokból. Százholdnyi rózsa szirmának olaja szolgáltatta a parfümöt, s az uralkodó reggeli fürdője levelekről gyűjtött harmatcseppekből készült.

Olasz Tímea - Tücsök

Szervusztok, gyerekek! Az én nevem Tücsök! Tudjátok, hogy hol lakom? Egy tisztáson a nagy Kerek-erdő közepén! A harmadik tölgy melletti nyolcadik fűszál az otthonom.

Nagyon szeretek kirándulni, hegedülni és mesét hallgatni. Most is éppen Bogihoz, a szentjánosbogárhoz tartok. Ő a legjobb barátom! Szívesen mesél tanulságos történeteket, amelyek engem mindig elgondolkodtatnak, és választ adnak a kérdéseimre.

Miért tartanám meg magamnak ezeket a történeteket? Ahogy Bogi nekem, úgy én nektek adom tovább azokat, mert biztosan nektek is vannak kérdéseitek, amelyekre választ kaphattok belőlük.

Tücsök

A tordai tündérvár

A tordai tündérvár

Székely mese

Tordától nem messze, az Aranyos vize mellett van egy hegy, Tündér a neve. Ennek a hegynek a tetején réges-régen egy fényes, nagy vár volt, Tündérvár volt a neve, de ma csak a romladékát lehet látni.
Sok száz esztendeje lehetett annak, még ezernél is több esztendeje, Erdélynek a földjén egy hatalmas király lakott.
De hiába volt a nagy hatalma, nem volt boldog, mert Isten nem áldotta meg gyermekekkel. Sokat tűnődött azon, hogy kire hagyja az országát.

Mentovics Éva: Hapcimanó

Hogy ki a Hapcimanó?

Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, az a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.

Hans Christian Andersen - A teáskanna

A teáskanna

Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó - a teáskészlet többi tagja - úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

Hans Christian Andersen - A hóember

A hóember

- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!
Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Grimm - A kék fényű lámpás

A kék fényű lámpás

Volt egyszer egy katona; hosszú ideig szolgált hűségesen a király seregében, de mikor a háború véget ért, a sok sebe miatt már nem tudott tovább szolgálni.
A király maga elé rendelte, és azt mondta neki:
– Mehetsz, amerre látsz, nincs többé szükségem rád.
– De hát miből éljek én ezután? – kérdezte a katona.
– Az a te dolgod – felelte a király. – Nekem nem kellesz, zsold pedig csak annak jár, aki megszolgálja.

A csökönyös kis-elefánt - afrikai népmese

A csökönyös kis-elefánt 

Élt messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.
- Gyere velünk, hívta elefánt apja.
- Nem megyek - rázta fejét a csökönyös kiselefánt.
- Gyere - hívta az anyja.
- Nem megyek.
- Gyere - hívták a testvérei.
- Nem.

A kismalac és a farkasok - The Piglet and the Wolves

A kis malac és a farkasok

Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.

Lev Tolszoj: A tűzoltó kutyák

A tűzoltó kutyák

Gyakran megtörténik, hogy amikor a városokban tűz üt ki, gyermekek maradnak a házakban, s nem lehet őket kihozni onnan, mert rémületükben elrejtőznek és hallgatnak, és a füsttől nem lehet meglátni őket. Londonban kutyákat tanítanak be a megmentésükre.

Ezek a kutyák együtt laknak a tűzoltókkal, s amikor egy ház kigyúl, a tűzoltók beküldik őket, hogy hozzák ki a gyermekeket. Egy ilyen betanított kutya Londonban tizenkét gyermeket mentett meg egy­magában; ezt a kutyát Bobnak hívták.

Mátyás király - Ajándékba száz botütés

Ajándékba száz botütés

Élt egyszer a Murány-völgyön egy szegény juhász. A falutól távol tanyán lakott családjával. Csak néha-néha ment be a faluba. Be-betért a kocsmába is. Az emberek beszélgettek erről-arról, hogy nagy a szegénység, de Mátyás király majd rendet csinál az országban meg az urak közt, hogy ne sanyargassák a népet.

Egy juh éppen akkor ellett ikreket. No, gondolta a juhász, elviszem a két kis báránykát Mátyás királynak. Úgy is volt. Elindult Budára, nyakában a báránykákkal. A kapuban útját állja a strázsa.

Mátyás király - Mi van legtöbb a világon?

Mátyás király - Mi van legtöbb a világon?Mi van legtöbb a világon?

 

Mátyás királynál vótak az urak, sok főúr vót a társaság közt, elkezdtek beszélgetni: mi van legtöbb a világon? Tanálgatták: ez van, az van! Beszólt az udvari bolond is, aszonta: ű tudja, mi van legtöbb a világon!
- Hát, mi van, bolond? - kérdözik tűle -, ha mögmondod, tíz forintot kapsz, ha mög nem tudod mondani, botot kapsz! No, hát mi van a legtöbb a világon?

Grimm - A nagyapó és az unoka - Bunicul şi nepotul

A nagyapó és az unoka

Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett alig  bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából.                        Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.        Attól a naptól kezdve, egy cserépedénybe kapott enni, de még annyit sem, hogy jól lakjon. Vágyakozva kereste az étellel bőven  megrakott asztalt, szemei megteltek a keserűség könnyeivel.        Egy napon a cserépedényt kiejtette  remegő kezeiből, ami leesett és összetört. Mikor ezt a menye meglátta, azon nyomban jól összeszidta, de az öreg magába zárta a keserűséget és nem válaszolt. Csupán időről időre sóhajtott mélyeket.    ”  Na, ez már mindennél több!’ Mondta férjének az asszony. Vett a piacon néhány garasért egy fatálat, szegény öreg ettől kezdve csak fatálból ehetett.       És íme, egyszer estefelé, mikor mindannyian együtt ültek a szobában, velük volt a csaknem négy éves kedves unoka, aki játszani kezdett néhány deszkadarabbal      -  Mit csinálsz te ott? –kérdezte az édesapja.      -  Csinálok én is egy vájút, mondta a fiúcska, amiből anya és apa fog enni, amikor nem lesz  erejük, épp  úgy, mint a nagyapónak!      Mind a ketten hosszasan egymásra néztek, s a keserűségtől és a szégyentől  sírva fakadtak. Hívták rögtön az öreget, hogy üljön az asztalhoz, ettől a naptól kezdve újra együtt étkeztek. Ha néha- néha előfordult, hogy az öreg kiborította az ételt, senki sem vette tőle rossz néven.Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett alig bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából. Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.

 

Benedek Elek - A bíró leánya

Benedek Elek - A bíró leányaBenedek Elek - A bíró leánya

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király bolond jókedvében azt üzente egy falu bírájának, hogy ami malomkő van a faluban, egytől egyig nyúzassa meg, mert különben így meg úgy.

Hej, uram teremtőm, megijedt a bíró, törte a fejét, hogy lehessen megnyúzni a malomkövet. Majd felvetette a gond, nem volt sem éjjele, sem nappala. Hogy ezt látta a bíró leánya, aki szép is volt, okos is volt, mondta neki:

- Ugyan bizony mit búsul ezen a kicsiségen, édesapám? Üzenje vissza a királynak, hogy megnyúzatja a malomköveket, ha őfelsége előbb vérét veszi a köveknek.