Sétálni visszük a hóembert

Bódai-Soós Judit - Sétálni visszük a hóembert

Egyszer, úgy jó ötven évvel ezelőtt, amikor még én magam is olyan apró voltam, hogy valójában nem is voltam, nos, akkor történt meg az a furcsa eset, hogy dédanyám vejének a menye, aki a sógorék komájának ángyikája, különben meg az öreg félszemű tiszteletes lányának a nászasszonya, szóval valami falumbéli asszonyság – a rokoni szálakat biztos összekevertem – két gyermekkel találkozott az utcán.

Na, nem is ez volt a különös, hanem az, hogy ezek a kispajtások egy hóembert húztak maguk után a szánkójukon…

Úgy kezdődött az a december, mintha éppen csak az ősz akarna folytatódni; a hónak híre-hamva se volt. Pedig Panka és Andris már nagyon várta. Minden reggel azzal kezdték a napot, hogy körülkémlelték padlásszobájuk ablakából a tájat, aztán csalódottan leballagtak a konyhába reggelizni.
– Ha ez így megy tovább – mondogatta kendőbe burkolt fejét csóválva nagyanyó –, akkor fekete Karácsonyunk lesz. Az pedig fehér Húsvétot jelent…
Hát ezt aztán senki nem akarta, még a tyúkólban lakó baromfik is berzenkedtek ellene.
Ám Karácsony előtt egy héttel az egyik éjjel végre mégis megérkezett a várva-várt havazás. Panka és Andris örömmel nyugtázta reggel, hogy puha, fehér hótakaró borítja a tájat. Reggeli után mindjárt ki is szaladtak, és hógolyóztak egy nagyot. Aztán meg hóembert építettek, olyan igazifélét, ahogyan azt kell.
Lukas fazékból volt a kalapja, répából az orra, szénből a szemei és kabátgombjai, piros bogyókból pedig a mosolygós szája. Két erős ágat tűztek hópocakjába, ez lett a két karja. Csak éppen seprűt nem tudtak a kezébe nyomni, mert nagyanyó nem engedte, hogy az új cirokseprűt kivigyék a hóba, a régi, kopottat meg hirtelen sehol nem lelték. Így aztán üres kézzel, tárt karokkal, de mosolyogva álldogált a kapu mellett hóemberünk még akkor is, amikor a két lurkó szánkózni indult.
Ha valaki jobban megnézte volna őt, talán észreveheti két fekete szénszemében a sóvárgást, ahogyan a gyerekek után nézett. Szeretett volna velük menni, világot látni, szánkózni, ám nem tudott mozdulni – hiszen még lába se volt…
Panka és Andris kipirultan ért haza délután. Korgó gyomorral, de önfeledten kacagva szaladtak be a házba, a szánkót pedig odakint hagyták, a hóember mellett. Ő meg, szegény, egész este vágyódó pillantásokkal leste a kis fajárművet. Még répaorrát is örömmel odaadta volna érte, ha ő is felülhetne egyszer a szánkóra, és csavaroghatna egyet, mint a gyerekek.
Éjszaka a hóember egy szemhunyásnyit se aludt. Végig azon törte a fejét, hogy mi módon mozdulhatna meg, de hiába a sok gondolkodás, ha attól nem nő lába az embernek…
Ezen az éjjelen azonban nem csak ő virrasztott. Az angyalok sem aludtak az égben, mert lázasan készülődtek a közelgő ünnepekre. Az egyik angyalka annyira elmerült munkájában, hogy véletlenül nekiröppent a Holdnak, nagyot koppant, elájult és zuhanni kezdett a föld felé.
Csak zuhant, zuhant, egyre sebesebben, és minden bizonnyal ízzé-porrá törte volna magát, ha nem pontosan a mi hóemberünk kitárt karjaiba pottyan. Éppen akkor tért magához, amikor a hóember elkapta. Nagyon megörült, hogy ilyen szerencsésen megúszta a dolgot, és igazán hálás volt neki, amiért megmentette az életét. Rögtön el is határozta, hogy teljesíti megmentőjének leghőbb kívánságát.
A hóember szabadkozott egy darabig, mert úgy érezte, hogy semmi különöset sem tett az angyalkáért azon kívül, hogy épp jókor jó helyen állt, de aztán, a kis égbőlpottyant unszolására mégis csak elmondta, hogy mi is az ő szíve vágya. Pironkodva vallotta be, hogy szánkózni szeretne.
Az angyal mosolyogva meglegyintette szárnyaival hóemberünket, aki a következő pillanatban, se szó, se beszéd, a szánkón találta magát.
– Ejha! – csodálkozott örömmel. – Köszönöm – akarta mondani, ám mire eddig eljutott, a kis angyal már visszaszállt az égbe társai közé.
A hóember öröme is legalább ilyen gyorsan köddé vált, amikor rájött, hogy hiába áll most a szánkón, ha mozdulni továbbra sem tud, és sajnos, magától a szánkó sem moccan. Haragudott, amiért nem azt kívánta, hogy képes legyen szabadon mozogni, ám ezen már igazán hiába dohogott, jelenlegi helyzetén nem javíthatott vele. Várta hát a reggelt, és talán valami új csodát…
Reggel aztán, Panka és Andris meglepetten torpant meg, amikor észrevette, hogy a hóember nem az eredeti helyén áll, hanem a szánkón.
– Hogyan kerülhetett oda? – tépelődött Andris.
– Biztosan szánkózni akar – felelt Panka, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Andris tűnődött még egy darabig, de nem sikerült rájönnie, hogyan mászott fel a hóember a szánkóra, húga pedig addig nyúzta, hogy induljanak már, hogy végül beletörődött a megmagyarázhatatlan helyzetbe.
– Na jó! – bólintott végül. – Menjünk! De mit csináljuk a hóemberrel?
– Magunkkal visszük – mosolygott a kislány, és elkezdte húzni a szánkót. Andris megcsóválta a fejét, de aztán végül ő is elnevette magát, és segített kistestvérének.

Nos, ekkor történt, hogy az a bizonyos asszonyság, akit mesém elején említettem, találkozott a furcsa hármassal. Csodálkozva nézte őket, s amikor elhaladtak mellette, megszólította a gyerekeket:
– Hát ti meg mit csináltok?
– Sétálni visszük a hóembert – felelt kórusban a két lurkó, és olyan jóízűen kacagtak hozzá, hogy öröm volt rájuk nézni.
A hóember pedig majd’ kiugrott bőréből a boldogságtól, hiszen végre teljesült a kívánsága.
Ezek után aztán Panka és Andris egész télen magukkal húzták mindenfelé, amerre megfordultak, nehogy hópajtásuk bármi izgalmas kalandból is kimaradjon.