Sebők Zsigmond - Lóháton
A Tündér nagyot nyerített és fejét hátraszegte, mintha keresne valakit.
- Nyehehe, úgy érzem, hogy a kis gazdám a közelben jár.
Ezt gondolta a Tündér. Nem is csalódott, mert csakhamar mellette termett egy barnapiros arcú fiúcska.
- Jó napot, Tündér! Hogy vagy, Tündér lovam?
A fiú, a kit Pistának hívnak, megveregette a szürke nyakát. A ló ismét nyerített és látszott rajta, hogy nagyon örvend kis gazdája hízelgésének.
- Nyehehe, kis gazdám, nem ülsz a hátamra?
- De bizony rád ülök, Tündér lovam!
Pista rápattant a lóra. Mondhatom, nyalka levente volt. Az eperfa is bólintgatott, a kakas is megrázta a taraját, a Bodri kutya nagyot vakkantott láttára. Azt hiszem, mind úgy vélekedett, hogy huszár lesz valamikor a Pistából.
- Nyehehe, hova nyargalunk kis gazdám?
- Debrecenbe vagy Kecskemétre, vagy talán Budapestre... De megálljunk... Nem az én Juliska hugom játszik ott a porban?
Csakugyan, a kis Juliska játszott ott. A lányka nevetve nézett bátyjára és ezt kiáltotta:
- Én is a lóla ülök, Pitta!
- Nem félsz, hogy leesel?
- Nem pélek.
- Ha nem félsz, Juliskám, ide veszlek magam mellé.
Pista megállt Juliska mellett és huszárosan lenyúlt érte, hogy fölemelje. Ekkor kitünt, hogy Juliska bizony „pél”.
- Jaj, nem meret, Pitta, - szepegett.
- Látom már, hogy nem félsz, - nevetett Pista. - No hát, ha nem mersz, itthon maradsz. Gyerünk, Tündér!
- Én is, én is! - esengett most ujra Juliska, kövér karjait bátyja felé nyujtva.
Pista fölemelte Juliskát a lóra s maga elé ültette.
- Jaj, leeset! - kapálózott a kis lány.
- Soh’se félj attól, hugicám. A Tündér nem vet le.
- Nyehehe, de nem ám! - nyeritett a Tündér.
- Hova medünk? - kérdezte Juliska.
- Budapestre, vagy még messzebbre, Tündérországba; kapunk ott csengő almát, sem-sem szőlőt a lovunk arany abrakot.
- Jaj, de jó lesz!
Nyargal a Tündér... azaz, lassan halad. Óvatosan lépeget, hogy a kis gazdája meg a hugicája le ne essenek. Okos ló ez a Tündér.
Almafa, almafa, ki bokrétázott föl ilyen szépen? Ej, be tele vagy virággal! Lepke, lepke, lebegő, - ki festette ilyen tarkára szárnyadat? Ej, te kis lebegőm, be aranyos vagy! Madárkám, madárkám, ki tanított ilyen szépen énekelni? Ej, be gyöngyen szól a nótád! Tücsköm, prücs-köm, melyik iskolában tanultál cirpelni? Ej, be szorgalmasan hegedülsz! Erdő, berdő, kitől kaptad a zöld sátradat? Jaj, de hűvös az árnyékod! Csörgő patakom, honnan jösz, hova mégy? Ej, be sürgős lehet a dolgod, hogy úgy sietsz!
Az almafa ráhullatta virágait a kis lovasokra; a lepke egy darabig a fejük fölött lebegett tarka szárnyain; a madárka gyönyörű dalt fújt nekik; a tücsök vígan muzsikált feléjük; az erdő árnyékot hintett az útjokra; hanem a patak ezt csörögte:
- Hohó, megálljunk, lovasok! Erre nincs út.
A Tündér nyerített.
- Nyehehe, átgázoljak, kis gazdám, a patakon?
- Csak előre, Tündér!
A ló belement a patakba s lubickolva gázolt habjaiban. Nosza, megijedt Juliska.
- Jaj, Pitta, beleesünt a vízbe!
- Ne félj, Juliskám, a míg engem látsz.
- És engem! - gondolta a Tündér.
Olyan ügyesen lépegetett a ló a vízben, hogy még csak bele se keveredett a kis utasai ruhája.
Hipp, hopp, egyszer csak a tulsó parton voltak.
- Messze van méd Tündérorszád? - kérdezte Juliska.
- Itt van az orrunk előtt, - felelt Pista, a ki már tudta, hogy miféle Tündérországba fognak lovagolni.
Ballag, ballag a szürke és egyszer csak előttük van Tündérország kapuja, előttük füstölög Tündérország kéménye, előttük virít Tündérország kertje.
Ki áll Tündérország kapujában? A jó Sándor bácsi. Ki van az ablakában? A kedves Terka néni. Szóval Tündérország nem más, mint a Sándor bácsi és Terka néni háza, udvara, kertje.
Nagy örömmel fogadták a kis lovasokat. Kiszaladt elébük az egész háznép és lesegítette őket a lóról. Juliskát Terka néni ölében vitte a házba... azaz Tündérországba.
A lovasok pompás uzsonnát kaptak, a lovuk pedig szénát, zabot. Jó dolguk volt Tündér-országban. Pista és Juliska nem kaptak ugyan csengő almát és sem-sem szőlőt, hanem igazi gyümölcsöt, Tündér sem arany abrakot ropogtatott, hanem friss, illatos szénát, no de nagyon meg voltak így is elégedve.
A gyermekek aztán játszottak, pillangót kergettek, virágbokrétát szedtek Tündérországban. Hazafelé kocsi vitte őket, mert elfáradtak. A Tündér a kocsi mögé volt kötve és olykor föl-nyerített:
- Nyehehe, kis gazdám, jól mulattunk, úgy-e? Jó helyre vittelek, úgy-e?