Galambos Berni - Árbócra fel! Bibó kapitány!

A legkisebb angyalka épp egy lekonyuló ágon üldögélt a téli, csupasz tölgyerdőben, és befelé tekintgetett Fanyar Nyanyar ablakán.

A könnyei lehullottak apró szárnyacskái mellett, próbált Nyanyarnak integetni, hogy vegye már észre.
Az erdei kunyhóban olyan nagy volt a zaj, nevetés hogy, esélytelen volt bárkinek felfigyelnie rá. Céci hirtelen mégis kipillantott az ablakon, és látott valami furcsát.
− Ugye, Nyanyar én nem láthatok egy kis angyalkát a házad előtti faágon integetni? – kérdezte kíváncsian.
Mindenki egyszerre fordította a fejét az ablakhoz, és már mondták is volna, hogy: „Céci, ne képzelődj!”, de nem mondták, mert ők is látták.
Nyanyar felhúzta a csizmáját, nagykendőt terített a vállára, majd kisietett.
− Kisangyalka! Gyere, segítek! Melegedj meg nálam!
Azzal magához ölelte, bevitte a kandalló elé. Az reszketve fogadta el a fahéjas, hársfateát, és vörös, göndör haját kisimította pufók arcocskájából. Kortyolt kettőt a teából, aztán újra sírva fakadt.
− Ne sírjál! – vigasztalta Céci és a manók. – Inkább meséld el, mi történt veled! Hátha tudunk segíteni! Igaz Nyanyar?
Nyanyar bólogatott, a kis angyalka pedig szipogva kezdte el a történetét:
− Nagy feladatot kaptam. Én vagyok a havazásfelelős. Jól összegyömöszöltem a felhőket nagy-nagy gombolyaggá, és elkezdtem tolni felfelé őket. Toltam, fújtam, ráncigáltam. De bizony az a fránya felhőgombolyag elakadt, és nem volt hajlandó tovább mocorogni az égen se le, se fel. Így nem tudtak meghűlni benne a páracseppek. Na – gondoltam −, ez is kifogott rajtam! Egyszer csak eszembe jutottak a Mikulás krampuszai és manói. Felkerestem hát a Mikulást, és segítséget kértem tőle. A krampuszok erős legények voltak, és a szívük sem volt ám olyan fekete, mint azt a közhiedelem terjeszti, így hát megtolták felfelé a nagy-nagy felhőgomolyagot. Ekkor jött a Téli Szél. Ő is lódított rajta egyet-kettőt. Mire észbe kaptam, a felhő már Afrika felett járt, és lassan elkezdett szállingózni a hó. Csodálkoztak is az antilopok, zsiráfok: mi ez az égi jelenség! Szóval, nagy bajban vagyok. Ott sorakoznak Tunézia és Marokkó partjainál a hófelhők, már túl alacsonyan járnak, és vissza kellene őket fordítani Európa felé.
Fanyar Nyanyar a fejét csóválta.
− Ez aztán szép kis história! – tűnődött el Nyanyar!
Aztán eszébe jutott valami. És mivel birtokában volt sok különleges tudománynak, megkérte a manókat és a vendégeket kicsit maradjanak csendben.
Letelepedett a szoba legcsendesebb zugába, majd a gondolataiba mélyedt.
És a gondolatai, mint a telefon láthatatlan hírvivői, eljutottak egészen a Gibraltári-szorosig, ahol Bibó kapitány sokárbócos szkúnerje ringatózott. Mivel Bibó kapitány is értette a telepátia tudományát, azonnal vette Nyanyar hívását, és már látta is az árbocok melletti felhőket. Tisztjeinek kiadta a parancsot.
− Első tiszt! Horgonyt fel! Orrvitorlákat felhúzni! Csúcsvitorlákat a magasba! Irány az első felhő!
Az első tiszt parancsot adott a másod tisztnek, az a harmad tisztnek, ő pedig a fedélzeti kadétoknak. És lássatok csodát! A felhők a hatalmas vitorlás csúcsvitorláin csücsültek.
− Kormányos, fordulj északnyugat felé. Az úti célunk legyen Valencia! – kiabálta Bibó kapitány. − A többit majd elintézi a déli szél, ha szerencsénk lesz – morogta magában.
Ha éppen a Földközi-tengeren ringatóztál volna, nem láttál volna mást, csak azt, hogy vitorlás viszi a felhőket. Vagy a felhők viszik a vitorlást? Már maguk sem tudták.
Fanyar Nyanyar kinyitotta a szemét, nagyon fáradtnak tűnt. A kis angyalka még szipogott egy keveset, de Céci nem hagyta elkeseredni állandó locsi-fecsijével.
Az ablakon beintegettek az első hópihegyerekek. Mindegyiknek más és más ruhája volt. Néhányan egyedül érkeztek meg az égből, de a többség összekapaszkodva hullt alá.
A reggel már teljes fehérségében köszöntötte az erdőt. Céci megdörzsölte a szemét. A mellette lévő ágyacska üres volt, csak egy apró fehér tollpihe pihent a párnán. „ Hova tűnt a kis angyalkánk?” – morfondírozott.
Nyanyar már korán ébredt és egy dobozt csomagolt. A következő címet írta rá: Bibó kapitánynak a Földközi-tengerre − hálánk jeléül.
Bibó kapitány és legénysége Valentia partjainál ringatózott. Remegtek a hajódeszkák a nagy horkolástól. Ki kellett pihenni a megerőltető, felhőcipelő akciót. Csak egy kis, fehér, tollruhás valami pihent ott fent az árbóc tetején. Mintha vörös lett volna kobakja. Talán madár volt? Vagy valaki más?