A szerencsét hozó szamár

Radics Renáta: A szerencsét hozó szamár

Élt egyszer egy öreg ember a feleségével egy rozzant kis házikóban. Annyira elszegényedtek, hogy egy nap így szólt az ember bánatában:

- Fájó szívvel mondom asszony, de már mindenünk elfogyott. Kimegyek, és elviszem eladni a mi derék szamarunkat. Hátha kapok érte pár zsák lisztet.
Felesége lehajtott fejjel bólogatott urának, nem szólt egy szót sem.
Kiment hát az öreg a szamárhoz, és azt mondta neki:
- Bocsáss meg barátom, de el kell vinnem a háztól. Nem maradt már semmi vagyonunk, hátha kapok érted lisztet a malomból.
Erre az állat egyszer csak megszólalt, gazdája igen csak meglepődött, hogy beszél a szamara.
- Ne vigyél el engem, ülj fel a hátamra, s ígérem, holnapra gazdagon térsz haza.
Mit volt mit tenni, felült a hátára, s mentek az úton, hetedhét határra. Elértek egyszer csak egy kastély közelébe, ami előtt sok-sok ember állt sorban serényen. Mind arra vártak, hogy a király elé álljanak, s szebbnél-szebb cipőket őfelségének mutogassanak. Kihirdette ugyanis a király a népnek, hogy aki új cipőt hoz, különlegességet, olyat, amit még nem látott, megtölt érte annak arannyal egy zsákot. Hiába is álltak sorba mesteremberek, a királynak újat mutatni nem lehetett. Ismert ő már minden fényes- cifra bársonyt, arannyal kirakott csupa díszes vásznat.
Ekkor a szamár így szólt gazdájához:
- Menj csak a királyhoz, s vedd le a cipődet, ilyet kopott, rongyos bőrt még úgy se látott ő kelme.
Kivárta hát sorát az ember, s a kastélyba bebocsátást nyert.
- Uram királyom, itt az én cipőm. Látott e már ilyet a mesteremberektől?
Elcsodálkozott a király, ilyet még nem látott. Szolgálói lábára pillantott, s csak akkor vette észre, hogy ők is hasonlót viselnek. Elszégyellte magát, hogy eddig le nem nézett, orrát mindig felfelé hordva, büszkén viselte.
-Vág az esze öreg, meg kell, hogy mondjam, meg kapja az aranyat, hozatom nyomban. No de mit szólna még egy próbához, cserébe még egy zsák aranyat ajánlok.
A szegény ember belement tüstént a próbába, a király a következőt kérte tőle napnyugtára:
- Hozzál nekem ide egy olyan poharat, amilyet én még soha nem láttam!
Az ember ment a szamarához, hogy elmondja mi történt a királynál látogatóban. Az állat egy percre sem ijedt meg az új próbától, vitte gazdáját rögvest az ólakhoz. A tyúkok itatójára mutatott, megfogott egy edényt szájával, s az erdőbe osont.
- Drága gazdám, erre nem gondol a király, ez az állatoknak a vizet adó pohár.
Ment is az ember be a királyhoz, aki azóta a konyhában s mindenütt minden ivó alkalmatosságot felkutatott.
- Na te szegény ember, mutasd mit hoztál, nem fogsz most ki rajtam, nem lesz már több tréfád!
- Uram királyom, én ezt hoztam eléd, nézze csak meg, milyen szép itató edény!
- Ez meg micsoda, miféle butaság, talán te öreg, megbolondultál?
- Bocsásson meg nekem, nem vagyok én bolond, a királyi tyúkjainak bíz' ez a poharuk. Menjen csak ki rögvest baromfi udvarába, az állatok ilyenből isznak már hosszú idők óta.
Méregbe gurult a király, hogy az öreg az eszén újra túljárt. Odaadta neki a második zsák aranyat, de nem tudta elfogadni, hogy egy szegény ember ilyen csúf módon újra kijátszotta.
- Tudod mit te szegény ember, legyen még egy próba, ha azt kiállod, megajándékozlak egy szép lóval, s lovas kocsival. Azzal elviheted haza a jussodat. De ha én nyerek, üres kézzel mész el innen, aranyadat mind elveszem.
Gondolkodott az ember mit tegyen, féltette a kincset, amit megszerzett. Aztán eszébe jutott derék szamara. Gondolta, majd kisegíti őt megint a bajban. Így elfogadta a király próbáját újra.
- Hozzál nekem holnapra egy olyan drága kincset, amit én még sosem láttam, soha meg nem csodálhattam.
Gondolta a király, ő maga már annyi drágakövet, aranyat látott, a szegény ember honnan is szerezne neki reggelre valami különleges darabot.
Ment az ember ki a szamarához, elmondta neki, a király mit ajánlott. Arcán gondterheltség cseppet sem látszott.
- Drága gazdám, most nincsen ötletem. Bevihetnél engem, mint beszélő állatot, de a király kapzsi lenne, s engem el nem eresztene. Mi lenne velem nélküled?
Az öreg szája még mindig mosolyra állt a bajsza alatt, s így szólt:
- Édes csacsikám, nem adnálak én oda semmiért, viszont megtehetnéd nekem, hogy tüstént elindulsz haza a másik kincsemért. Otthon vár az én egyetlen feleségem, őt még a király sohasem láthatta.
A szamár boldogan haza vágtatott, s reggelre az asszonnyal a hátán a királyi palota elé bandukolt.
Várta már a király a szegény embert, azt gondolta végre, ő lehet a nyertes. Meg is jelent előtte nyomban az öreg, várta az uraság, hogy mit vesz elő, mit rejteget.
- Uram királyom, itt vagyok előtted, had mutassak egy kincset, mit nem látott még őfelsége. Majd behívatta gyorsan a drága feleségét, s folytatta- Ő az én igazi egyetlen kincsem e világon, 60 esztendeje vele kelek, s hálok. Ő készíti el ebédem, vacsorám, ő ölel meg engem, ha a gondterhelt szívem fáj. Ha ő nem lenne, talán nem is élnék, ha mégis, hát búskomor lennék. Látott e már felséged, ennél drágább kincset?
A király feleségének, ki ott ült a teremben, nyomban könnybe lábadt mind a két szeme. A király is meghatódott, s nem haragudott már, nyomban hozatta, ami az öregnek járt.
Boldogan ment haza feleség, s az ember új kocsijukat szamaruk, s egy paripa vezette. A királytól kapott aranyból egy szép házat vettek, nem volt többé gondjuk, vígan éldegéltek. Ha nem hiszed, hogy így volt, hát kérdezd meg a szomszédod. Ki tudja, tán ő is ismeri a boldog kalandjukat.