A malackák

Galambos Berni: A malackák

Verős-Verős Dingi lassan tolta talicskáját Fanyar Nyanyar háza felé. Csak úgy nyikorgott, nyekergett a kerék a roppant nehéz teher alatt.

Néha letette, megpihent. Fújt egy-kettőt. A talicska mocorgott kissé, izgett-mozgott még álló helyzetben is. Sőt, hangokat is adott ki magából. Így ni: uí, uí, uí.
Nyanyar kinézett az ablakon.
− Mi a csuda történik odakint? – kérdezte, miközben az áfonyás muffin tésztáját kavargatta erre is, meg arra is.
− Mi a csuda történik odakint? – dugta ki a fejét Céci is, eltakarva a kilátást Nyanyar elől.
− Céci, légy szí! Vidd innen a buksidat! – sóhajtotta Nyanyar. − Úgy látom, vendégünk érkezett.
Céci már ki is rohant a tisztásra, és apró lábacskái meg sem álltak Verős-Verős Dingi talicskájáig.
− Dingi! Jó, hogy jöttél, de mit…? Jaaaj! Csak nem?
− Mi az a csak nem? – ijedezett kiérve Nyanyar.
− De édesek! Foltosak, kunkori a farkincájuk! Nézd már Nyanyar!
− A szívinfarktust hozzátok rám! Mit hoztál Dingi? Csak nem?
− Malackákat hoztam nektek, mert olyan jók vagytok hozzám. Meg azért is, mert sosem voltam még ilyen boldog a barátságotok előtt.
− Ez nagyon szép, de malackák az erdőben?
− Képzeld el! Láttam az erdei YouTube csatorna dokumentumfilm klubjában, hogy vannak helyek Európában, ahol az erdőben tartják a malacokat.
− Persze – fanyalgott Nyanyar −, vadmalacoknak hívják őket, és nem tartják, hanem
ott élnek. Az erdő az élőhelyük. Még nem hallottál róluk? A malacokat pedig tanyán, farmon, falvakban tartják. Ezt még az ovis manók is tudják!
− Nincs igazad Nyanyar! Régen is makkoztattak az erdőn disznókat. Megszokják a szabad
életet. Nektek ajándékoznám őket!
− Kérlek Nyanyar! – nyafogott Céci – annyira cukkerájok!
− Nem, sajnos nem lehet, ne haragudj Dingi! Kertet szeretnék csinálni itt a tavasszal
gyógyfűvekkel, árnyékot kedvelő virágokkal. Mi lenne a növényeimmel? Feltúrnák a malackák.
− Ne feledkezzünk meg a fránya toportyánférgekről sem! – vetette közbe Céci. – Szerintem, ha nem manócskákat esznek éppen, akkor malacokat fognak! Brr!
− Igaz! Egyre több az aranysakál errefelé is – egészítette ki Nyanyar. – Már a szándék is nagyon szép, hogy szeretettel gondolsz ránk Dingi. Kitaláljuk, hogy mi legyen velük! Rendben?
Addig töprengtek, amíg végül dűlőre jutottak. Nagyfülű Torzonborznak az erdő szélén áll a házikója. Vannak gazdasági épületei, talán megengedi a közös malactartást. A manócskák szednek az erdőben makkot a tölgyfák alól. A vadalmát, kukoricát is szeretik a kicsi, foltos emlősök.
Felkerekedtek talicskástul, mindenestül, és elindultak az erdő szélére. Egyre több manócska csatlakozott hozzájuk. Lengedeztek a szélben a színes, tarka sapkák. Torzonborzhoz érve már rengetegen voltak. Mint egy tüntetésen. Ő éppen sziesztázott a tavaszi napfényben.
„Vendégeket hívtam volna?” – morfondírozott, de Céci megelőzte:
− Drága Nagyfölű Torzonborz, kérlek, engedd meg! – könyörögte.
− Persze, Céci! Na, de mi a csudát?
Sorra elmeséltek neki mindent. Torzonborznak vajból van a szíve, így hát a malackák maradtak.
Egyet azonban kikötött: a takarmány és az etetés a manók dolga lesz. Az almolást bevállalta.
Valljuk be azt is, hogy örült nagyon, mert az állandó etetés és a kis jövevények vidámmá teszik majd az ő napjait is.
Ha az erdő szélén jártok-keltek, lehet, hogy megpillantjátok a tarka sapkákat. Meghalljátok a röfögést és a visítást. Térjetek be Torzonborzhoz malaclesőbe!