Bódai-Soós Judit - A legszebb tojás

Húsvét közeledtével megszaporodott a munka Húsvéti Nyuszi gyárában. A szomszédos falvakból ládaszámra érkeztek a friss tojások, melyek festésre vártak.

Nyuszi egész családja lázasan dolgozott, hogy a sok szép hímes tojás időben elkészüljön. Így aztán nem csoda, hogy a munka hevében senki sem vette észre, hogy az egyik tojás kipottyant a ládából, mielőtt még a festékes kondérba került volna.

Mivel a tojások igen törékenyek, az én mesém is hamar véget érhetett volna, ha ez a kis jószág nem éppen a puha szalmára esik. Ám szerencsére, a szalma megóvta őt a töréstől, s így épen, egészségesen gurulhatott tova.

Amint lehengergődzött a szalmáról, az egyik nyúlcsemete véletlenül megrúgta. Bundás lábacskája nem tett kárt benne, csak éppen új lendületet és irányt adott neki. Ezért aztán, mielőtt a tojásnak ideje lett volna meglepődni, máris kigördült a gyárból, egyenesen az udvaron álló galagonyabokorba.

Na, itt végre megpihenhetett, és rácsodálkozhatott a világra. Azaz…

– Hát, te ki vagy? – kérdezte a bokor, megszakítva a nagy csodálkozást.

– Magam sem tudom – felelt a kis tojás.

– Nem galagonya vagy, az már biztos.

– Galagonya? Azt sem tudom, hogy az mi fán terem…

– A galagonya rajtam terem, nem máson – bosszankodott a bokor.

– Ó, bocsánat! Akkor tényleg nem lehetek galagonya, hiszen én nem rajtad teremtem.

– Na látod! Én is ezt mondtam.

       Egy darabig mindketten csendesen töprengtek, míg végül ismét a bokor szólalt meg:

– Én azt hiszem, hogy te egy tojás vagy.

– Tojás? Nahát! Ezt a nevet már hallottam valahol – mondta a tojás, és próbálgatta a szót: - Tojás, tojás, to…

– Jól van, elég már! – szakította félbe a galagonyabokor. – Ha tényleg tojás vagy, akkor semmi keresnivalód alattam – azzal lehajlítva egy ágát meglegyintette kis barátunkat, s a tojás máris továbbgurult.

       Addig hempergődzött, bucskázott az udvaron jobbra, balra, amíg végül Nyusziék hátsó virágoskertjében találta magát. Hogy, hogysem, megint egy bokor tövében kötött ki.

– Hát te ki vagy? – érdeklődött ez a bokor is.

– Azt hiszem, hogy tojás vagyok – felelt a tojás.

– Tojás? Az meg mi fán terem?

– Nem tudom, de az biztos, hogy nem galagonyabokron – válaszolta elővigyázatosan kis barátunk, majd felfelé sandítva megkérdezte: – Te galagonyabokor vagy?

– Még ilyen pimaszságot! – kelt ki magából sértődötten a bokor. – Engem holmi galagonyának nézni?! Ki hallott már ilyet! Én tearózsa vagyok, az összes virágok közt a legnemesebb ebben a kertben – olyan mérgesen lökte odébb egy tövises ágával a kis tojást, hogy még egy harmatos levélkéje is leszakadt közben.

       Az apró rózsalevél rátapadt a tojás oldalára, és vele együtt gördült tovább. Szegény kispajtásunk megszeppenve simult egy magas, zöld virágszárhoz, ami útjában megakasztotta.

– Hát te ki vagy? – kérdezte most a virágszár tetejéről egy kedves hang.

Az előző tapasztalatok után a tojás mukkanni sem mert. A hang gazdája egy nagy, sárga virág volt, közepén egy hullámos szélű tölcsérrel. Mivel választ nem kapott, gondolkodóba esett:

– Nárcisz nem lehetsz, hiszen az én vagyok, s te nem olyan vagy, mint én. A leveled olyan, mint a rózsáé, mégsem hiszem, hogy rózsa lennél…

– Galagonya sem vagyok – segített a töprengésben barátunk.

– Nocsak! Hát megjött a hangod? Akkor mondd: miféle virág vagy te? Még az illatodat sem érzem, és a színed is szokatlan…

– Talán tojás vagyok…

– Tojás? Meglehet. De miért ilyen fakó a színed?

– Nem tudom.

– Szeretnél olyan szép sárga lenni, mint én?

– Igen, szeretnék – felelt a tojás, mert tetszett neki ez a kedves virág, s jól esett a gondolat, hogy rá hasonlíthat.

       A nárcisz meghajlította szárát, hogy fejével elérje a tojást, és szép sárga szirmaival addig dörzsölgette, simogatta, amíg ő is egészen sárga nem lett. A nagy dörzsölgetésben viszont meggyűrődtek a virág szirmai, s hogy nyugodtan rendbe hozhassa magát, egy könnyed lendítéssel félrelökte a megsárgult tojást.

       Kis barátunk tehát ismét gurulni kezdett, s útja ezúttal az ibolyák közé vezetett.

– Nézzétek csak! Micsoda virág gördült közénk! – kiáltott kacagva az egyik ibolya.

– Egy rózsalevelű nárciszszínű tojás! – nevetett teli szájjal egy másik.

– Csiklandozzuk meg! – kuncogott a harmadik, mire az összes ibolya fejét lehajtva lökdösni, csiklandozni kezdte. Ő pedig ide-oda hengeredett közöttük, és velük együtt kacagott.

       Mire mindannyian elfáradtak a nagy hancúrozásban, a mi kis tojásunk ibolyakék csíkoktól, foltoktól tarkán gördült a harmatos fűre, hogy megpihenjen. A fűszálak kedvesen átölelték, és addig hintáztatták, ringatták, amíg álomba nem szenderült.

Egy vidám kurjantás ébresztette fel:

– Jaj, de szép! – hallotta, és máris érezte, hogy két kis kezecske a magasba emeli. Húsvéti Nyuszi egyik csemetéje talált rá fűben szunnyadó barátunkra, és óvatosan lepiszkálta róla a rátapadt rózsalevelet.

– Nahát! Ilyen szép hímes tojást még sosem láttam – mondta, és már szaladt is, hogy Nyuszinak megmutassa.

       Bizony, tojás pajtásunk csudaszép lett. A nárcisztól kölcsönzött sárga színét ibolyakék cirmok tarkították, egyik oldalát pedig néhány csíkban a fű zöldje fogta meg. Csak az a folt maradt rajta festetlen, ahová a rózsalevél tapadt, pontosan a levél mintáját mutatva, a tojás eredeti színével díszítve azt.

– Csakugyan gyönyörű ez a tojás – mondta elismerően Nyuszi, amikor megpillantotta. – Ő lett az idei Húsvétunk legszebb hímes tojása.

       Nézegette még egy darabig, szakértő szemmel vizsgálgatta, forgatta, azon töprengve, hogy vajon ki pingálhatta ki barátunkat. Közben kilépett a virágoskertbe, és egyszerre megértett mindent.

– Azt hiszem, hogy ilyen meseszépet csak maga a természet tud alkotni – mondta mosolyogva, és a többi hímes tojással együtt egy kis fűfészekbe rejtette, hogy valamelyik gyermek rátalálhasson Húsvét reggelén.

       Nézz hát körül hamar odakint, hátha éppen tehozzád került!