Mester Györgyi - A kíváncsi kicsi fenyő

A kis fácska a fenyves egyik eldugott szegletében nődögélt.

Mivel az őt körülvevő hatalmas faóriások árnyékától alig jutott el hozzá a fény, az éltető napocska, nagyon lassan növekedett. Amikor beköszöntött a hideg idő és elkezdett havazni, évről-évre favágók jelentek meg az erdőben. Néhány méretesebb fát kivágtak, a kisebbeket gyökerestől vették ki a földből, szekérre rakták, és elvitték őket az erdőből.

A fenyőcske kíváncsi volt rá, vajon hová kerültek ezután a fák, de ez egyelőre megfejthetetlen rejtély volt számára.

Egy csillagfényes, varázslatos éjszakán, mialatt az erdőre fátyolként borult az álom, a mi kis fenyőnk nagy elhatározásra jutott. Addig mocorgott, ficergett a helyén, mígnem sikerült a gyökereit kihúznia a talajból, és elindult, hogy utánajárjon, felfedje a titkot, hová kerültek a társai.

Lassan tudott csak haladni, mert méterről-méterre meg kellett birkóznia az olvadó, ugyanakkor még mindig vastag hótakaróval. Kerülgette a buckákat, a mélyedéseket, de ez az elszántságán mitsem változtatott, megpróbált minél tovább jutni.

Egyszer csak egy őzike jelent meg előtte. Megkérdezte:

• Hová indultál fenyőcske?

Mire a kis fa azt felelte:

• Megyek a nagyvilágba, még magam sem tudom, hová érek.

Mire az őzike tovább kérdezősködött:

• De ugye nem azért mész el az erdőből, nehogy megrágcsáljam a leveleidet?
• Persze, hogy nem azért. Nem félek attól, hogy megrágcsálod a leveleimet, mert azok szúrósak, tűhegyesek, gyantás az ízük, nem neked való élelem. - Azért indultam útnak, mert meg akarom tudni, hová kerültek az erdőből elvitt fenyőtársaim.

Őzike megnyugodva folytatta az útját, és a fenyőcske is tovább araszolt.

Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak egy vaddisznó állta el az útját.

• Hová, hová fenyőcske? Csak nem világgá mész éppen?
• Megyek, amerre visz az utam, de még magam sem tudom, hová érkezem - felelte a kis fa.
• De ugye nem azért mész el az erdőből, mert attól félsz, hogy kitúrnám a gyökereidet? - faggatta tovább a vaddisznó.
• Nyugodj meg, nem miattad vágtam neki a nagyvilágnak. Csak meg akarom tudni, hová lettek az erdőből elvitt fenyőfák.

A vaddisznó megnyugodva tovacsörtetett. Csak úgy ropogott körmös lába alatt a fagyos hó.

Fenyőcskénk is ment tovább. Rövid araszolás után hatalmas szarvasbika került elébe. A behemót állat leszegte nagy, agancsos fejét, és szinte számonkérte a világgá indult kis fenyőt.

• Hallottam hírét, hogy világgá mész. Ugye nem azért indultál neki a nagyvilágnak, mert félsz tőle, hogy letöröm az ágaidat, és agancsommal lehorzsolom a törzsed kérgét?
• Szó sincs róla, nyugodj meg - felelte a fácska. - Az én ágaim még nagyon hajlékonyak, nem törékenyek, a törzsem pedig kicsi és vékony, nem alkalmas arra, hogy az új agancsodról a bőrt azon koptasd le. - Utána akarok járni, hová kerültek a fenyőtestvéreim, akiket az emberek vittek el az erdőből.

A szarvasbika megnyugodva tovább állt, és a kis fenyő is folytatta az útját.

Ekkor a kis fa megérezte, hogy egy madár köröz a feje felett. A felhőpárnája mögül kibújó hold fényénél hamarosan azt is meglátta, milyen madár. Hát, egy fakopáncs volt!

A madár leszállt a kemény kérgű hópaplan tetejére, és kérdőre vonta a fácskát:

• Hallottam, világgá indultál. Ugye nem azért hagyod el az erdőt, mert attól tartasz, lyukat fúrok a törzsedbe, bogárélelem után kutatva?
• Szó sincs róla - felelte a mi kis fánk. Az én gyantás törzsemben nem élnek meg a számodra fontos rovarok, bogarak. Bizony éhen maradnál, ha ezzel próbálkoznál. - Azért indultam útnak, mert tudni szeretném, hová kerülnek ilyenkor, télen, az erdőből elvitt fenyőrokonaim.

A harkály megnyugodva tovább repült.

A fenyőcske már épp kiért volna az erdőből, amikor régi kedves ismerőse, félig-meddig szomszédja, egy vörhenyes, lompos farkú, virgonc mókus ugrabugrált oda hozzá.

• Erdőszerte az a hír járja, elköltözöl fenyőcske. Csak nem miattam teszed? Esetleg zavartalak, eleged van már a gyakori látogatásaimból?
• Hová gondolsz, mókuska! Hiszen te vagy az egyik legkedvesebb ismerősöm. Mindig szívesen találkozom veled, örülök a látogatásodnak. - Én csupán a kíváncsiságomat szeretném kielégíteni, meg akarom végre fejteni a titkot, hová kerülnek a fenyők, miután az emberek elviszik őket az erdőből.
• Megnyugodtam, hogy nem én vagyok az oka a távozásodnak. Hát járj szerencsével, fejtsd meg a titkot. Jó utat fenyőcske!

A sokféle találkozás után, szinte észre se vette a kis fa, hogy időközben kiért az erdőből. Egy település szélén állt.

A csendesen szállingózó hóesésben nekiindult, hogy bejárja a számára eleddig ismeretlen, emberlakta helyet. Szinte minden udvaron, minden kertben látott egy-egy kisebb-nagyobb, szikrázó hóval borított fenyőt. A kicsi fácska ekkor rájött, meglelte a titok nyitját: erdőből elhozott fenyőtársai a faluba kerültek, örömöt és szépséget hozva az emberek életébe.

Közben a fenyőcske a falu végére ért.

A település utolsó házikója már külsőre is igen kicsiny és szegényes volt - már ami belőle a sötétben látszott -, és az udvarát nem díszítette egyetlen fenyő sem.

Úgy gondolta, mind a faluban, mind az erdőben mindenkinek megvan a maga feladata, a helye.

Neki talán éppen itt, ennek a sötét ablakú házacskának az udvarán. Eldöntötte, ott marad. Talált az udvar sarkában, de azért jól látható helyen, egy mélyedést a hóban. Odaállt, és beleillesztette a gyökereit a hó alá, a földbe.

Másnap reggel egy szomorú szemű asszony és két kisgyerek jelent meg az udvaron. Elámultak ugyan, hogy honnan került oda a kis fa, azonban rögtön ezután már a magukénak is érezték.

A hóval borított kicsi fenyő pedig varázslatossá tette számukra a telet.