Mester Györgyi: A beteljesült álom
A település szélén, gombaként nőttek ki a földből a házak. Mégis, az egyik új utca kezdetén, zöldfüves rét maradt szabadon, beépítetlenül.
Ennek azonban nyomós oka volt: nyáron a vándorcirkusz nagy kerek ponyvája, s a körülötte parkoló, állatok ketreceit rejtő gépkocsik foglalták el a helyet, télen pedig a fenyőárus verte fel itt a sátrát, s pakolta szerteszét a kisebb-nagyobb, karácsonyfának szánt fenyőket.
Most éppen a téli évszak volt soron. A fenyőárus meg is jelent időben, két héttel az ünnep előtt, s szebbnél-szebb fákkal rakta körül a sátrát. Persze, ott volt még a fenyők hálóba csomagolását végző gépezet, a nagy balta, a vevőnek a - fácskák tartóba faragásra vonatkozó, esetleges - kérése teljesítése céljából, és persze a „pihenőhelyiség” a sátorban, ahol a melegedés mellett, dolgozni is lehetett, mármint megírni a vásárlók részére a számlákat.
És persze, ne feledkezzünk el a „reklámról” sem.
Az úttest szélén, figyelemfelkeltés céljából, ott álldogált egy műanyag karácsonyfa, némi díszítéssel. Aki csak arra járt, s az elhaladó gépkocsiból kitekintett az úttestet szegélyező különböző jelzésekre, táblákra, annak nem kerülhette el a figyelmét a talpig ezüstben pompázó karácsonyfa - még ha nem is igazi fenyő képében. A célnak tökéletesen megfelelt, az érdeklődést, a kíváncsiságot felkeltette.
Azzal persze senki nem foglalkozott, hogy még a műanyag karácsonyfának is voltak érzései. Mégpedig nem jó érzései. Látta, igazi fenyőtársai egészen másutt csoportosulnak, egymás közelségében, szépen, törzsüket egyenesen kihúzva, tűleveles zöld karjaikat kitárva, szinte magukhoz ölelték a kíváncsiskodó vásárlókat, az érdeklődő vevőket.
Ő, azon kívül, hogy jó „reklámfogásnak” bizonyult, nem vegyülhetett el az igazi fák közé, pedig - jogosan - ő is karácsonyfának érezte magát.
Nem tudta, hogy a valódi fák egy része irigyelte őt. Főként amiatt, mert nem a tömegben állt, nem egy volt a sokból, hanem abból kiemelkedve, egyedül büszkélkedett a szépségével, már messziről látható, igazi „vevőcsalogató” volt.
A fenyők másik része ugyanakkor lenézte, sajnálta őt. Mert nem „élő” fa, és mert nem is hasonlít a valódi fákra, hiszen nem zöld, hanem ezüst színű, jellegtelenül fehér.
A műanyag karácsonyfa visszatérően, gyakran álmodott olyasmit, hogy ő is valódi fa, zöld színű, mint a többiek, ezért maguk közé tartozónak tartják, és az ők sajátságos, egyezményes jeleivel még szóba is elegyednek, beszélgetnek vele.
Sajnos, ez csak álom volt, és nem a valóság.
Egy felhős délutánon azonban, amikor már csak két nap volt az ünnepig, elkezdett szállingózni a hó.
Estig egyre jobban esett, és éjszaka, amikor már senki sem látta, csak úgy szakadt.
Reggelre fehér lett minden. Amikor a kis műanyag karácsonyfa kinyitotta a szemét, csodálkozva vette észre, hogy körülötte már sehol sincs zöld fenyő, hanem mindegyik egyformán fehér, mint ő. A hóesés eltüntette a különbséget közöttük.
A kis műfenyő vágya valóra vált, az álma beteljesült. Olyan lett, mint a többi fenyőtársa, csak nem éppen úgy, ahogy ő előre kigondolta: nem ő lett zöld, hanem a többi fenyő lett fehér, mint ő.
És akkor a sors még adott neki egy további ajándékot. Egy kisfiú, aki az apukáját kísérte el fenyőt vásárolni, megállt mellette, és azt mondta: apa, én ezt a formás, gyönyörű, ezüstösen csillogó fenyőcskét szeretném az idei karácsonyfánknak.
Már maga a gondolat is boldoggá tette a műanyag fácskát, hogy valaki igazinak vélte, és szívesen látta volna őt a családja karácsonyfájának. Az árus ugyan nem adta el a „reklámfáját”, de ez a lényegen nem változtatott.
A kis műanyag fenyő boldog volt, mert ha körülnézett, mindenütt ugyanolyan fenyőket látott, mint amilyen ő is volt. Úgy érezte, most már igazán közéjük tartozik…
