Jean de La Fontaine: A róka és a kecskebak
A kecskebak s róka együtt útazának
Egy szép nyári napon, s kútra találának,
Epesztő szomjoknak csilapítására
Rá állanak a kút széles kávájára.
A kutat szemükkel, mint méregették,
Az egyensúlyt mind a ketten elvesztették.
S a kútnak fenekén találék magokat.
Hol nagy kényelemmel olthaták szomjokat.
Most, mondja a róka, csak egy jó tyúk kellene
Hogy a lakomának híja se lenne.
Itt derék major van, itt mindent kaphatunk,
Legelőt és tyúkot, s jól falatozhatunk.
Ne menjünk még tovább, a rekkenő hőségben,
De hogyan megyünk ki, ez ám a bökkenő.
Ha nem bánja kegyed, felállók hátára,
S ha felkapaszkodom a kút kávájára,
Azonnal kihúzom kegyedet, s ekképpen
A halál torkából megmenekszünk szépen."
„Ez igen bölcs tanács – felelé a buta
Kecskebak, e bizony eszembe sem juta.
Nincs szebb a szép észnél széles ez világon,
Mert segít az minden bajon s szorultságon.
Most felágaskodik, s az álnok rókának,
A kecskebak háta és szarvai hídul szolgálának.
A róka gúnyolva társát cserben hagyja,
De vigasztalásai e tanácsot adja:
„Bohó az, ki máson segítni törekszik,
Míg előbb a bajból maga nem menekszik;
Ne morogj, az ember is csak ilyen állat.
Esze sokszor abban áll, hogy hord szakállat."
