Jean de La Fontaine: A Molnár és fia
El ne felejtsd fiam e bölcs tanulságot:
Egy molnár, hogy lásson országot világot,
Szamárra ült, s fiát útitársul vette
De aki csak gyalog ballagott mellette,
Az első mérföldet még el nem végzettek
Az utazók, már is gáncsolni kezdették.
„No sohasem látnánk - némelyek mondának
Párját ezen kemény s rósz szívű apának,
Ő mely kényelmesen ül és szamaragol,
Szegény fia pedig fáradtan gyalogol."
Az öreg a dolgot tréfára nem vette,
S fiát maga helyett nyeregbe ültette.
De most rajok még több szitkot s gúnyt szórának
Az össze-csődültek, s így kiabálának,
„Láttatok-e ilyen felfordult világot -
S ilyen szép fiúi háládatosságot?
Erős izmos kamasz! bizony elnézheti
Hogy elvénült apja gyalog kísérgeti.
Most mindketten ülnek a szamár hátára.
„Gyilkosok! - kiáltanak - az a szegény pára
Nem féltek, hogy majd meg-szakad alattatok?
Ennél bolondabbat nem gondolhattatok."
Megunván az öreg a sok bolondságot,
így szólítja meg a bőszült sokaságot:
„Balgatagok! ugyan mit kellene tenni
Ha mindnyájatoknak akarnánk tetszeni,
Új-új tanácstokra, ha mindig hallgatnánk,
Végre a szamarat ültetnétek reánk."
