Grimm - A halász és a felesége.
Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került horogra hal, mikor nem.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:
- Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi. Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.
- Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem vagy igazi hal.
Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.
- Hallá-e, hát megint nem fogott halat? - kérdezte az asszony. - Mi lesz velünk?
- Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát, de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig kért, hogy eleresztettem.
- No azt elég rosszul cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el, míg valami kivánságát nem teljesíti.
- Ugyan bizony mit kívántam volna tőle?
- Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem ígéri.
A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal s kérdezte a halászt:
Mit akarsz, vén halász?
Felelt a halász:
A putrinál jobb a ház.
Feleségem kivánsága:
Putri helyett legyen háza.
Mondotta a hal:
Eredj haza, vén halász,
Meg lesz reggelre a ház.
Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.
- No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép, szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.
- Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit csinálnál a palotában?
- Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!
- Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!
- Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.
Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Jött a hal azonnal s kérdezte:
Mit akarsz, te vén halász?
Felelt a halász:
Kicsi nekünk az a ház.
Feleségem azt kivánja:
Legyen neki palotája.
Mondotta a hal:
Hát csak eredj haza szépen,
Reggel a palota készen.
Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek, forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné, akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.
- No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.
- Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.
- Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.
Másnap reggel azt mondja az asszony:
- Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király akarok lenni.
- Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!
- Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok lenni.
Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor, szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban, mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki!
Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s kérdezte a halászt:
Mi baj, mi baj vén halász?
Tán nem elég nagy a ház?
Felelt a halász:
Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi,
Csak az asszony király akar lenni!
Mondta a hal:
Ha csak ez a kivánsága,
Meg lesz ám a királysága!
Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák, jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.
- Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett belőled?
- Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol fejemen a korona.
- Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.
- Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.
- Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon, az nem lehetsz.
- Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert mindjárt fejét vétetem!
De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:
Itt vagy-e, itt vagy-e,
Elátkozott királyfi?
Hallod-e, hallod-e,
A tengerből szállj ki.
Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott, hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik. Rákiáltott a halászra:
No, mit akarsz, jer elébb,
A királyság sem elég?
Felelt a halász:
Jaj, nem elég, nem elég,
Most pápaság kellenék!
Csak pápaság? - szólt a cápa,
Isten neki, legyen pápa!
Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy akkora templom van, hogy a tornyai - volt vagy ezer! - majd az eget verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám, odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s mondja e közben:
- No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel csakugyan meg is elégedhetel.
- Majd meglátjuk, mondotta az asszony.
Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott, hogy mi lehetne még belőle.
- Hopp, megvan! - kiáltott fel az asszony. - Isten lesz belőlem.
Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.
- Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?
- Azt, amit, menjen kend szaporán.
Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg a tengerhez ért.
Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész világot el akarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben, de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő maga kérdezte szörnyű haragosan:
A pápaság sem elég?
Ugyan még mi kellenék?
Felelt a halász reszketve, fogvacogva:
Ó jaj, mit tudjak tenni,
Most Isten akar lenni!
Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy búsan, éppen mint régen.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
