Sás Károly - A nagy tó - Papa mesélj!
Papa mesélj! - kérleltek az unokáim elalvás előtt.
A gyerekkorodról mesélj! ... és elkezdődött az időutazás, az emlékezés.
Nem meséket mondtam, hanem azokat az eseményeket melyeket átéltem.
A nagy tavat nem a természet hozta létre, hanem az emberek.
Agyagos föld volt a helyén. Olyan föld, amiből jó vályogtéglát lehetett csinálni.
Csináltak is nagyon sokat. Annyit, hogy azokból épültek fel a település házai.
A földet elhordták, a helyét meg elöntötte a víz. A talajvíz meg az esővíz.
Tó lett, nem mély, csak olyan, ami kevésbé veszélyes játszótér a gyerekeknek.
Minden évszakban más élményt adó, hatalmas játszótér.
Most tél van, elmesélem mit játszottunk ott ebben az évszakban.
Gyerekkoromban a tél még tél volt. Kemény és tartós fagyokkal.
November végén már "bepillézett" a tó széle majd néhány nap múlva megdermedt a víztükör.
Iskola után minden nap mentünk megnézni, hogy mennyit hízott a jég.
Egy jó vastag, erős bottal rácsaptunk és ha nem szakadt be ráléptünk.
Az életösztön persze erős, csak a szélén dobbantottunk lábunkkal rajta - jó erősen.
Ha megreccsent senki nem ment rá. A nagyobb fiúk vigyáztak a kisebbekre is.
Vártunk türelmesen hiszen már a vékony jég is játékot adott.
Mintegy fél méteres, két ujjnyi vastag ágdarabot lehetett a jégre dobni olyan erővel,
hogy az átcsúszott a másik oldalra. A másik oldalról meg vissza lehetett dobni.
Akinek a fadarabja megállt a befagyott tó közepén az ott is maradt addig
amíg a jég olyan vastag lett, hogy rá tudtunk menni.
A felnőttek azért szemmel tartottak minket.
Csak akkor engedtek bennünket a jégre, ha legalább 10 cm vastag volt.
Akkor aztán mienk lett a hatalmas jégfelület és "meglódult a fantáziánk".
Játékokat találtunk ki.
Ma a "fakutyás" szórakozást mesélem el.
Úgy 40x20x3cm-es deszkára két darab 20cm hosszú tetőlécet szögeltünk.
Olyan volt, mint egy lapos "sámli" amire rá lehetett állni.
Kellett még két erős bot vagy elhasznált seprő nyele melyek egyik végébe szöget vertünk.
Amikor kész lett, alkotásunkat hónunk alá csaptuk és irány a jég!
Óvatosan ráálltunk a fakutyára, a két szöges bottal megtámaszkodva majd lendületet adtunk és
suhantunk egy lökésre akár több métert is a tükörsima jégen.
Így ment az annak, aki már belejött. De a tapasztalásnak ára van!
Egy rossz mozdulat, figyelmetlen egyensúlyozás...és a fakutya "kiszaladt" a lábunk alól.
Akkor aztán megtudtuk milyen kemény a fagyott víz.
A nagyobb és ügyesebb fiúk a deszka aljára szögelt tetőlécet "megpatkolták".
Vastag drótot vagy bádog csíkot szereltek a „fakutya lábára”, vagyis a tetőlécekre.
Ilyen csúszkáló eszközzel egy lökésre 20 métert is lehetett csúszni a tükörsima jégen.
És mekkora sebességgel!
De hát télen hó is hull és mindent betakar. A tó jegét is. Véget ért a száguldozás a tükörsima jégen.
Véget ért, de csak addig amíg el nem állt a havazás.
Aztán jöttük mi, fakutyák nélkül, de nem üres kézzel, hanem hólapátokkal.
"Áldott a sok kéz!" hallottuk az öregektől. Milyen igaz!
Néhány óra múlva több száz méteres kanyargós járatok készültek.
Nagyon izgalmas volt a hóösvényeken csúszkálni!
A szélesebb járatok mellett olyan magasra hánytuk a havat, hogy csak a fejünk látszódott.
Vicces volt távolról nézni a kupacok köz surranó kucsmákat.
Most aludjatok jól, álmotokban suhanjatok a fakutyán - a múltba!
