Sás Károly: Ma a kukoricafosztásról mesélek

Ma a kukoricafosztásról mesélek
Ma a kukoricafosztásról mesélek

Ma a kukoricafosztásról mesélek. Ugye milyen furcsa kifejezés már ez nektek?
Van annak a munkának másik neve is: tengerihántás. Ahol én éltem ott kukoricafosztásnak mondták.
Amikor a szüleitekkel utaztok látjátok, hogy a kukoricaföldeken gépek takarítják be a termést.
A kukoricacsövekhez már nem is ér hozzá az ember. Gyerekkoromban nem így volt.

A beérett kukoricát kézzel szedték le a szárról. Letörték a kukoricacsövet csuhéval együtt és kupacokba dobálták.
Csinálták úgy is, hogy a szárán húzták le a csuhét a csőről.
Gondoljátok el hány ezer csövet kellet így leszüretelni reggeltől estig, több napon át.
Hogy elfáradhatott az emberek keze, az ujjaik!Kukorica törés
Ki is találtak egy munkakönnyítő szerszámot: mintegy 10 cm hosszú, 1 cm vastag kihegyezett és a végén kifúrt
keményfa darabot bőrcsíkra fűztek. Ez az eszköz a karjukon lógott - kéznél volt.
Azzal felnyitották a kukoricacső csuhéját és úgy könnyebb volt lehúzni. Csuhé bontó volt a neve.
Amikor minden kukoricaszárról letörték a termést (ez volt a kukoricatörés) egy hosszú nyelű baltához hasonló szerszámmal levágták a szárat.
Kévébe kötötték, boglyába (gúlába) rakták. Értékes "melléktermék" volt.
Télen a száraz kukoricalevelet állatokkal etették, a szárat meg elégették a kemencében.
A kukoricaboglyák közt sorakoztak a kukoricacső halmok. Nem sokáig mert esőben penészes lett volna.
Kocsira dobálták, hazaszállították és az udvaron (vagy esős időben a pajtában) leborították.
Jó nagy kupac lett! Egy kisgyereknek már az is élmény volt, hogy felmászott a tetejébe.
De az igazi élmény a kukoricafosztás volt. A sok ezer kukoricacsövet leválasztani a csuhétól.
"Áldott a sok kéz!" - hallottam gyakran a felnőttektől.
Rokonok, ismerősök, szomszédok jöttek sámlikkal és körbeülték a "dombot".
Nekiláttak a fosztásnak, hogy a megtisztított csövek mielőbb a kukoricagóréba vagy a padlásra kerüljenek.
A munka délután kezdődött de még este a sötétben is dolgoztak.
Dehogy is sötétben! Petróleumlámpák fényénél. "Járt a kezük" és beszélgettek, történeteket meséltek.
Az idősek elbeszélése ma már történelem. Gondoljatok bele! Az akkori legidősebbek az 1870-es években születtek.
Micsoda leírhatatlan élmény volt őket hallgatni!
Egy-két pohár bor meg "valami harapnivaló" beszédessé, vidámmá tette a társaságot.
Természetesen mi gyerekek is dolgoztunk. A sárga kukoricacsövek közt akadt piros is.
Nem is tudom, hogy azt a néhányat miért festette más színűre a természet.
Mindenesetre egy "színes mutáns" majdnem olyan ritkaság volt mint a négylevelű lóhere.
Kívánhatott is valamit aki megtalálta.
Fogyott a kukoricacsődomb és egyre nagyobb lett a fosztás - vagyis a csuhé - halom.
A gyerekek nagy örömére. A halomba bele lehetett ugrani, el lehetett benne bújni sőt aludni is lehetett benne.
A fosztáshalom őrizte a nap melegét de tán még az egész nyár varázslatos energiáját is.
Természetesen én is aludtam többször is csuhékupac ágyban.
Csak egy pokróc kellett amivel takaróztunk. A derékalj meleg volt.

Most képzeljétek el, hogy az ágyatok meleg, puha kukoricacsuhé. Kinn fekszetek a szabad ég alatt.
Nézitek a csillagokat, hallgatjátok a tücsköket és az éjszaka neszeit.
Dédszüleitek vigyázzák az álmotokat!