Bódai-Soós Judit: Gőgös Lenke

Bódai-Soós Judit: Gőgös Lenke

Egyszer régen, réges-régen, a varázslatok idejében, szép országunknak szívében állt egy aranypalota. Ebben a palotában egy jólelkű öreg gróf lakott, akit mindenki csak Simon apónak hívott. Kilenc gyermeke volt a grófnak, s a kis Lenke volt mind között a legifjabb. Talán ezért, talán nem, de alaposan elkényeztették a kislányt. Szemtelen volt, gőgös és pimasz. Mindenkinek azonnal a szemébe mondta, hogy mit gondol róla, és általában nem gondolt senkiről semmi jót. Szégyellte is magát miatta Simon apó eléggé. Nem szerette társaságba vinni Lenkét, mert abból előbb-utóbb úgyis sértődés lett, hiszen a kis pimasz mindig talált valakit, akibe beleköthetett. Egyszer viszont nagyon megjárta a pimaszságáért.

Ez az eset pedig a következőképpen történt:
 Volt Simon apónak egy nagyon jó barátja, egy varázsló, történetesen éppen ez a varázsló volt Lenke keresztapja.
Amikor Lenke tizenötödik születésnapját ünnepelték, eljött ez a varázsló látogatóba hozzájuk. Simon apó és idősebb gyermekei kínálták mindenféle jóval, csak éppen Lenkét nem engedték a közelébe, bezárták a szobájába, mert tudták, hogy a varázsló rettenetesen sértődékeny, és jaj annak, akire egyszer megharagszik.
Hanem a varázsló mindenképpen szerette volna látni keresztlányát, hiszen leginkább ezért jött, így aztán Simon apó kénytelen volt előhívni Lenkét, mert nem akarta, hogy még a végén azért sértődjön meg a barátja, mert elrejtik előle a leányzót.
 Ahogy belépett a szobába Lenke, nem állta meg szó nélkül, azonnal dacosan megkérdezte:
- Szóval te vagy az én híres keresztapám?
- Igen, én vagyok – felelt a varázsló kedvesen, bár egy kicsit meglepődve a lány hetykeségén.
- Nem gondoltam volna, hogy apámnak ennyire rút, töpörödött, vén kecske barátja van! – mondta Lenke, és mérhetetlen gőggel egy székre vetette magát.
A varázsló egyébként tényleg rút, töpörödött és vén volt, ráadásul kecskeszakállt viselt, de ennek ellenére sem lett volna szabad a lánynak így beszélnie, mert azt senki nem nézi jó szemmel, ha a hibáit ilyen kendőzetlen formában vágják a fejéhez.
A varázsló persze rögvest rettenetes haragra lobbant, és elátkozta Lenkét. Ezt mondta neki:
- Nagyon megbántottál a szavaiddal, ezért most megátkozlak téged: Légy hát te magad is rút, töpörödött, vén anyóka, és ne tudj megszólalni többet, hogy mást ne bánthasson a kígyónyelved, egészen addig, amíg így, csúfságodban, némaságodban meg nem szeret valaki, és feleségül nem vesz!
E szavak után köd borult a szobára, s mire ez végre feloszlott, a varázsló már nem volt ott, és vele együtt eltűnt Lenke is. Legalábbis a szép, fiatal Lenke eltűnt, ám a helyén ott ült egy vén, töpörödött, csúf anyóka.
Mindenki sírt-rítt, amikor meglátták, hogy mi lett a leányból, de hiába próbáltak meg beszélni vele, az öreg anyó néma volt, senkinek nem válaszolt.
Gyász borult Simon apó házára, mindenki szomorú volt, de nem tudtak mit tenni, az átok feloldhatatlannak tűnt, s ez hosszú évekig nem is változott. Lassan hozzászoktak. Ami viszont megváltozott az eltelt évek alatt, az Lenke gőgös természete volt. A lány igen hamar megbánta szemtelen, kiállhatatlan viselkedését; szerény lett, visszafogott és segítőkész.
Már tíz év is eltelt a varázslat óta, és Simon apó családja teljesen beletörődött abba, hogy Lenke örökre ilyen csúf, vén anyóka marad. Hiszen ki lenne az, aki egy ilyen rondaságba beleszeretne, és feleségül venné?
Arra azonban senki sem gondolt, szerintem még a varázsló sem, hogy a belső, lelki szépség is tud csábító erejű lenni, márpedig ez így van.
Lenke csúf külseje nem tudta leplezni belső értékeit, pedig levetkőzve magáról a gőgöt, a lelke csodaszép volt, a varázslat óta óriási változáson ment keresztül. Sokat mosolygott, kedves és barátságos volt mindenkivel.
Gyakran eljárt a közeli erdőbe, szinte minden szabadidejét ott töltötte. Ha az erdő vadjai közül valamelyik megsérült, ő bekötözte, ha megbetegedett, akkor napokon keresztül ápolta. Ha fészkéből kiesett fiókát talált, megmelengette és visszatette a fészekbe, segítette a kis állatkölykök világrajöttét, megsiratta és eltemette az elhullott öregeket. Az állatok lettek a legjobb barátai, nagyon megszerették.
Volt ebben az erdőben egy vadőr is, aki először undorodva fordult el, amikor meglátta a vénséges vén Lenkét, de később egyre szívesebben találkozott vele, mert felfigyelt az állatok iránt érzett önzetlen szeretetére, aminél fontosabb, vonzóbb tulajdonságot szinte elképzelni se tudott a világon.
A csúf Lenke és a vadőr egyre több időt töltött együtt az erdőben, az állatok között; együtt etették, gondozták őket.
Aztán, csodák csodájára, a vadőr egy szép napon ráébredt arra, hogy szerelmes ebbe a rút öregasszonyba. Hamarosan meg is vallotta érzelmeit Lenkének, s mivel a lány viszonozta a vadőr szerelmét, elhatározták, hogy összeházasodnak.
Erre a hírre aztán lett nagy öröm az aranypalotában; amikor a vadőr elment lánykérőbe, az egész retyerutya körbecsókolta.
Nem is késlekedtek soká az, gyorsan összehívták a násznépet, hogy mielőbb megtarthassák az esküvőt.
A templomban, miután a pap összeadta a jegyespárt, sűrű köd telepedett a jelenlevőkre, s amikor ez feloszlott, a csúf, öreg menyasszony helyett egy karcsú, fiatal, csodálatosan szép nő állt az ifjú férj oldalán, mert megtört végre a varázsló tíz éve tartó átka.
A vadőr nagyon meglepődött, mert erről az átokról ő semmit sem tudott, ugyanis Simon apó családja, az őket ért szégyen miatt, senkinek sem mesélt róla. A környéken mindenki azt hitte, hogy Lenke eltűnt tíz évvel ezelőtt, az öregasszony pedig a gróf egyik idős nénikéje.
Amikor azonban megtört a varázslat, és Lenke visszanyerte fiatalságát, szépségét, sőt, a némaság burka is lehullt róla, ő maga mesélte el férjének és az esküvői vendégeknek a történetét. Majd rögtön bocsánatot kért mindazoktól, akiket egykori gőgjével megbántott. Lenke keresztapja örömmel ölelte magához a megszépült újasszonyt, s mindent megbocsátott neki.
A vadőr nagyon örült a nem várt fordulatnak, és boldogan vezette erdőmélyi otthonába szépséges, ifjú feleségét, akinek hajdani gőgje örök feledésbe merült megváltozott természetének ragyogó fényében.

Bódai-Soós Judit