Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő magazin

Bódai-Soós Judit: Békaugrató

Bódai-Soós Judit: Békaugrató
Bódai-Soós Judit: Békaugrató

Bódai-Soós Judit: Békaugrató

Néhány éve, Lackó barátom a nagyszüleinél nyaralt egy tiszaparti falucskában, amikor oly különös kalandban volt része, hogy el se hinném, ha nem éppen magam mesélném.
Nagyvárosi gyerek volt ő, aki a csintalanságban elől járt, a dologban meg hátul kullogott. Szülei éppen azért küldték falura, hogy a kemény parasztmunkán edződött öregeknél egy kis szorgalmat, hasznosságot tanuljon. Hanem a lurkónak nem igen fűlött a foga a munkához, mert bizony továbbra is csak csupa haszontalanságokon járt az esze, s akár hívták, akár küldték, nem szívesen mozdult. 

A bőséges reggeli után inkább komótosan átmászott a kerítésen, és kiballagott a Tisza partra. Ott aztán leheveredett a fűbe, s haza se ment sötétedésig.
Egész nap azzal szórakoztatta magát, hogy összefogdosott egy tucatnyi békát, kis karámba zárta őket, és távolugró versenyt rendezett közöttük. Hegyesre farigcsált faággal buzdította ugrásra a kétéltű jószágokat.
Már egy hete tartott Lackó nyaralása, és azóta minden áldott nap megrendezte az ugróversenyt, mégsem unt rá e kétes mókára. Annál jobban unták a békák. Megpróbáltak elbújni a fiú elől, de hiába, mert ha kis barátom nagyon akart valamit, azt mindig el tudta érni, s ha kellett, a szó szoros értelmében minden követ megmozgatott a folyó partján, akár még a Tiszába is belegázolt, de végül csak összegyűjtötte a „versenyzőket”.
Egy este aztán, miután Lackó hazaballagott, kupaktanácsot tartottak róla a békák. Akkora kuruttyolást, brekegést még nem hallott a környék, mint amit ők azon az éjszakán rendeztek, de meg is lett az eredménye, mert hajnalra kiokoskodtak valamit.
Reggel Lackó meglepetten látta, hogy a part összes békája egy kupacba gyűlve várja. Egy pillanatig még örült is, hogy nem kell vadásznia, kedvére válogathat új versenyzőket, de az öröme hamar elillant. A kétéltű had körbevette a fiút, a békavarázsló pedig az orrára ugrott, elbrekegett valami hókusz-pókuszt, és Lackó azon nyomban békává vált.
Ijedtében szólni se tudott, csak pislogott dülledt szemeivel, és rémülten várta, hogy mi lesz most ővele. A köré sereglett békanép pedig ugrásnyi távolból figyelte.
Egyikük aztán, egy megtermett varangyos fajta, előrébb totyogott, és széles szájával rábrekkentett a fiúra. Csodálatos módon, kis barátom a varangy minden szavát tisztán értette. Sok öröme azonban nem telt benne, mert a békák szószólója a fejére olvasta az ellenük elkövetett összes bűnét.
- Bocsássatok meg nekem! – vartyogta kérlelőn, válaszképpen Lackó. – Ígérem, hogy soha többet nem bántok egyetlen békát sem, csak változtassatok vissza emberré!
- Ha igazán megbántad a bűnödet, akkor visszaváltoztatunk, de előbb még ki kell állnod egy próbát – felelt a varangy, majd így folytatta:
- Úgy látjuk, hogy nagy örömödet leled a békaugratásban. Ezért most neked is helyt kell állnod egy ilyen versenyen. Akkor lehetsz majd újra emberré, ha távolabbra tudsz ugrani, mint közülünk bárki. Hát edz, gyakorolj, ugrálj kitartóan!
Most ijedt csak meg igazán a fiú, mert ha a szájalást sportnak tekintenék, akkor az lenne az egyetlen sportág, amiben ő eddig jeleskedni tudott. Különben lusta volt, és inkább másokat ugratott, mintsem hogy ő szökdécselt volna.
Az első ijedtség után aztán mégis valami különös nyugalom szállta meg. Eszébe jutott, hogy ő most béka. Egy békának pedig csak nem okozhat gondot az ugrálás! Összekapta hát magát, nagy lendületet vett, és ugrott egyet. Az eredmény szánalmas volt. A többi béka mégsem nevette ki, hanem inkább buzdítani kezdte:
- Gyerünk! Próbáld újra!
- Menni fog!
- Ne add fel! Hajrá!
Minden irányból neki szurkoltak; muszáj volt újra megpróbálnia.
A második ugrás máris jobban sikerült, mint az első. A harmadik pedig még a másodiknál is jobb lett. Ezután Lackó kitartóan gyakorolt, a békák pedig felváltva edzősködtek mellette.
Az első néhány nap kínszenvedés volt a fiú számára. Fájt minden porcikája, és a nap végére azt gondolta, hogy mozdulni sem bír többet. Másnap aztán mégis újrakezdte.
Később megdöbbenve tapasztalta, hogy már nem is szenved, sőt, határozottan élvezi a mozgást. Egyre távolabbi pontokat nézett ki magának célként, melyekhez egyetlen ugrással próbált eljutni, s ha sikerrel járt, valami olyan finom érzés szaladt szét a belsejében, mintha habos tortát evett volna.
Néhány hét múlva aztán megrendezték a tiszai távolugró béka-bajnokságot. A kitartó edzésnek köszönhetően Lackó lett a verseny győztese, s ezzel elnyerte a jogot, hogy újra ember lehessen. A verseny végén örömmel gratulált neki az öreg varangy, s mire a fiú kettőt pislogott volna, máris régi bőrében találta magát: ember volt ismét.
Kacagva szaladt hazáig, útközben nagyokat szökkenve. Élvezte, ahogy a szél a haját borzolja, és víg táncot járnak izmai. Örült, hogy mozoghat, futhat, ugorhat.
Nem is haszontalankodott többet. Annyira megkedvelte a mozgást, s főképp a távolugrást, hogy emberként sem hagyta abba az edzéseket, és azóta is sorra nyeri a távolugró versenyeket.
Ma már, a sportnak köszönhetően, se kedve, se ideje nincs a henyélésre, és bármikor szívesen ugrik, ha azt látja, hogy valahol a segítségére van szükség. Ha pedig senki sem látja, örömmel elbeszélget apró barátaival, a békákkal.