Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő magazin

Farkas L Rozália: Erdő őre

Farkas L Rozália: Az Erdő őre

 Mesevarázs c. könyvből egy mese

Egyszer volt, hol nem volt, valahol volt egy kicsi falu. Annak a falunak a szélén volt egy takaros kis ház. Abban éldegélt egy ember a két gyermekével. Nagy szomorúság szakadt rájuk, mivel meghalt a felesége, s így árván maradtak.

Hanem, ahogy mondják, a baj nem jár egyedül, mert alighogy eltemették a szegény asszonyt, máris jöttek a kapzsi rokonok, mint a keselyűk, aztán az embernek minden kis vagyonkájára rátették a kezüket. Nem nézték azok még a két árvát sem, hanem még a házat is elvették a szegény embertől.

Így lett most már igazán szegény ember!

Fogta hát a kislányát, Ilonkát, meg a kisfiát, Andrást, és felültette őket a szekérre. A megmaradt holmiját is a szekérre tette. Nem volt az valami sok, belefért egy ládába. Aztán a lovacskáját a kocsi elé fogta, és elindultak világgá.

Majd csak lesz valahogy. De itt nem volt többé maradása, ahol ilyen rútul elbántak vele.

No, ment is a kis lovacska a könnyű szekérrel, először vígabban, aztán kissé fáradtabban, három nap, három éjjel.

Ekkor beértek egy erdőbe.

Csak föleszénkedett az ember a nagy búbánat után, hogy meg is kéne már pihenni. A lovát elengedte, hadd legelésszen a friss fűből, s igyék a patak vizéből. Ő maga is, vizet hozott, hogy a gyerekeknek csak főzzön valami ételt estebédre.

Mikor aztán elköltötték a vacsorát, letelepedtek egy fa alá, és elszunyókáltak.

Már éjfél is elmúlt, amikor Ilonka felébredt, mert valami zajt hallott. Úgy megijedt, hogy nagy hirtelen elbújt egy bokor alá. Szólni már nem volt ideje, mert ott termett hét útonálló haramia.

Ezek a haramiák aztán nem sokat teketóriáztak, mindenét elvették, amije még a szegényembernek megmaradt. Lovastul, kocsistul. Még az embert és a fiát meg is akarták ölni, hanem az egyik fiatalabb rabló megszánta őket:

- Ne bántsa őket, apám. Hagyja meg az életüket! Nem tudnak ezek ártani nekünk. Hova is fordulnának gyalogosan, itt az erdőben. – kérlelte az öregebb rablót.

-Kötözzük meg őket, és hagyjuk őket sorsukra!- ajánlotta egy másik haramia.

No, hát ebben maradtak. Odakötözték őket egy fához, és továbbálltak.

-Hej, ezek az átkozott haramiák még azt a kicsit is elvették tőlünk, amink megmaradt.- sopánkodott András.

- Nem voltak ezek se gonoszabbak, mint szegény édesanyád rokonai! Ne keseregj, fiam. Majd csak megsegít a Jóisten!

No, hamarosan jött is az első segítség, mert ahogy a rablók elhajtottak a szekérrel, Ilonka is előbújt, és szépen kioldozta a kötelet.

- No, ládd-é, fiam. Kötelünk már van, meg is szabadultunk, indulhatunk tovább, amíg a két lábunk bírja.

Mentek, mendegéltek az erdőben. Erdei bogyókat ettek, még egy kulacsuk is maradt, vizet is vittek magukkal a patakból.

Egyszer csak egy szép tisztásra értek, ahol megpillantottak egy házikót. Nagyon különös házikó volt ez. A falai élő fákból, bokrokból voltak, a tetejét sűrű folyondár borította, a ház előtti kert pedig telis tele volt szebbnél szebb vadvirággal, a virágokon pedig tarka pillangók, vadméhek röpködtek. A ház mellett feküdt egy irtózatos nagy medve, mint ahogy faluhelyen a kutyák, itt ő volt a házőrző. A ház előtt pedig üldögélt egy ősz öreg ember. Hosszú szakálla volt, amely éppen úgy nézett ki, mint a fák gyökere. Vénséges arcának barázdái olyanok voltak, mint a fák derekán a kéreg, de a szeme fiatalos volt, aki belenézett a legtisztább vizű patak jutott eszébe.

2.

-Adjon Isten jónapot, öregapám!- köszöntötték illendően a vándorok, amikor odaértek.

Ilonka le sem tudta venni a szemét a szépségesen szép virágokról. András meg csak a medvét figyelte, mikor támad. Még fiatal legényke volt, de már megtapasztalta, hogy az emberfiára igen sok veszedelem leselkedik.

- Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál! Mert különben ez a medve széttépett volna benneteket. Aztán mi járatban vagytok errefelé?

-Nagy sora van annak, öregapám - kezdte a szegényember. Szépen el is mondta, hogyan jutottak idáig.

-Úgy látom, hogy haszontalan ingyenélők vagytok.- mondta az öregember, a szemöldökét összehúzva, a homlokát ráncolva. Pedig már eddig is ugyancsak sok barázda volt a homlokán

- Elvállalunk mi bármilyen munkát.- mondta a szegényember.- Csak fogadjon föl bennünket. Megháláljuk a szívességét.

- Hát jól van. De azt előre megmondom, ha nem végzitek tisztességgel a munkát, ebből az erdőből élve ki nem juttok! Mert tudjátok meg, hogy én az Erdő őre vagyok. Itt semmi nem történik az én akaratom nélkül.

Így aztán felcsaptak az erdei öregemberhez szolgálni. Dolgoztak szorgalmasan.

András az édesapjával reggeltől estig járta az erdőt. Gyűjtötték a száraz ágakat, kivágták a kiszáradt fákat, összevágták őket tüzelőnek. Szép kis fákat ültettek a régiek helyére. Segítettek a megsérült állatoknak. Télen még etették is őket. Ügyeltek rá, hogy akik az erdőbe merészkedtek, ki is keveredjenek belőle. Vigyázniuk kellett, nehogy megtalálják az emberek a tisztást, ahol az Erdő őre lakott. Járták az erdőt, hajnali harmattól esti szürkületig. Nem is vették észre az idő múlását. Az erdő világa a nap minden órájában elvarázsolta őket.

Ilonka pedig rendben tartotta az öregember házát, s neki kellett megfőzni az ételt is. Az Erdő őre különösen megkedvelte a leányt. Megtanította olyan ételeket főzni, amelyeket más emberek hírből sem ismernek. Ilonka minden reggel kiment az erdőbe, és összegyűjtötte a hozzávalókat. De még volt egy kis veteményes kertje is, ahol megtermett az ebédhez való. A kertet is ő gondozta. Nagyon szeretett itt élni az erdőben. Csak két bánata volt.

Az egyik az, hogy nem sok ideje maradt pihenésre, hogy a szépséges kertben gyönyörködhessék. Még a pillangókat meg a méheket is irigyelte, mivel szabadon szálldostak a színes, illatos virágtengerben. Néha egy-egy lepke elmesélte neki, mit látott a rózsaszirmok között, vagy a méhek elzümmögték milyen bódító illatuk van a vadvirágoknak.

A másik bánata meg a medve, akivel gyakran meggyűlt a baja, mert nehezen tudta távol tartani a veteményestől.

Az ember és a két gyerek is ott lakott egy kis házikóban, amit fából építettek maguknak, nem messze az öregember házától. Jó dolguk volt, megvolt mindenük az öregembernél.

Telt múlt az idő. Már hét nyarat és hét telet is eltöltöttek itt az erdőben az Erdő őrének szolgálatában. András legény lett, Ilonka is eladósorba került.

Egy nap aztán az ember összeszedte a bátorságát, és az ősz öreg elé járult.

- Ha meg nem sértem, öregapám, volna nekem egy nagy kérésem. Bocsásson el most már bennünket a szolgálatból. Szeretnénk letelepedni valahol, ahol a gyerekeim is megházasodhatnak, és én is leélhetném maradék éveimet.

- Hogyan, hát nincs meg nálam mindenetek, amire szükségetek van?- förmedt rájuk az öregember. Igen haragudott, hogy el akarnak menni. Ilyen rendes, dolgos embereket hol fog még egyszer találni?

De aztán mégis megenyhült. Belátta, hogy útjukra kell engedni őket.

- Hát nem bánom, menjetek Isten hírével. Hanem üres kézzel nem engedhetlek el benneteket. A jó szolgálat jutalmaként mindegyikőtöknek teljesítem egy kívánságát. Kérhettek bármit, megadom.

- Én azt kívánnám, hogy még egyszer láthassam a feleségemet. El sem búcsúztam tőle, meg aztán éppen összevesztünk aznap, amikor meghalt. Nem hagy békén az a gondolat, hogy megbántottam a halála előtt.

3.

Az Erdő őre igen meglepődött ezen a kérésen.

- Más ember aranyat, ezüstöt kér. Jól gondold meg, mert csak egy kívánságod teljesül!

- Énnékem ez a kívánságom.

Ekkor a tisztás végén megjelent a felesége, akit azonban rajta kívül más nem látott. A szegényember beszélhetett vele. Végre elmondhatta neki, ami annyi éve a szívét nyomta.

Békességgel váltak el egymástól. Még a könnye is kicsordult az örömtől. Igen megkönnyebbült, amikor elbúcsúzott tőle.

-Most rajtad a sor, fiam. Te mit kívánsz?

- Én azt szeretném, ha életem végéig visszajárhatnék ebbe az erdőbe, és nem tévednék el benne, úgy ismernék minden fát, bokrot, állatot, ahogy most.

No, ez a kívánság is igen különös volt, de az Erdő őre szívesen vette. Mert látta, hogy Andrásból jóravaló ember lett. Tudta, hogy sosem ártana az erdejének.

- Egy feltétellel teljesítem a kívánságodat. Ha ügyelsz rá, hogy soha senki ne tudja meg a titkodat. Ha vigyázol, hogy soha senki ne árthasson az erdőmnek.

- Megígérem.

- No, leányom, hát te mit kívánsz? Jól gondold meg, mert már csak te vagy az, aki a család jövőjéről gondoskodhat!

- Én azt kívánom,- mondta Ilonka - hogy azt a köpenyt adja nekem öregapám, amelyik a szobája falán lóg.

Már régóta nézegette Ilonka azt a köpenyt. Olyan gyönyörűségeset még nem látott soha. A tarka köpenyen a zöld szín olyan volt, mint egy rét, a kék olyan, mint egy patak. A barna, mint a szántóföld, és volt még rajta egy szép kis ház is, meg sok-sok minden egyéb.

Az Erdő őre most már végképp elvesztette a türelmét. A köpenytől pedig semmi áron nem akart megválni. Meg aztán, ő már sok századot megért erdei ember volt, sok ember állt be hozzá szolgálni. Volt, aki rosszul végezte a munkáját, és haramia lett belőle, és egész életében arra volt ítélve, hogy bolyongjon az erdőben, és soha ne találjon haza. Volt, aki tisztességgel dolgozott, és megkapta fizetséget.

De ilyet, hogy a szolgálat után nem aranyat, ezüstöt, kincset kérjen valaki, még soha nem tapasztalt.

- Gondold meg jól, te leány! Mi hasznod neked abból a köpenyből! Adnék neked kincset egy zsákkal. Abból annyi köpenyt, ruhát vehetsz, amennyit csak akarsz. Meg az egész családod megél belőle holtáig.

- Nem kell nekem a kincse, öregapám. Én azt a köpenyt szeretném, mert az a legszebb, legkedvesebb dolog, amire a világon mindennél jobban vágyom. Azt adja nekem!

Mit volt, mit tenni. Az Erdő őre odaadta a köpenyt, de nem árulta el, hogy az nem közönséges ruhadarab. Mivel igen haragudott, hogy meg kellett válnia tőle.

A szegényember és gyerekei elbúcsúztak az öregembertől, és útnak indultak.

No, eddig megvolnánk, csak most hova, merre?

Vissza, a régi falujukba már nem akartak menni. Elindultak hát az ellenkező irányba. Majd akad arra is egy falu, aztán találnak ott is munkát.

Amennyi bánattal indultak útnak hét esztendővel ezelőtt, most mindegyikük szíve telve volt örömmel. Mind kaptak valami olyasmit, amiről senki halandó rajtuk kívül nem is álmodhat.

Ilonka magára vette a köpenyt, és úgy ment.

Hamarosan kiértek az erdőből, hiszen András ismerte az utat. Megpillantottak egy kis falut is a közelben, de mielőtt odaértek volna, gondolták, megpihennek egy kicsit.

Ilonka szépen leterítette a csodálatos köpenyt, és arra gondolt, bárcsak minden, ami rajta van valóságos lenne: a rét, a patak, a szántóföld, a ház…

Hát, lássatok csodát! Úgy is lett.

4.

A szegényember és gyerekei ott voltak a saját udvarukban, a szép tornácos házuk előtt. Volt szántójuk, legelőjük, az istállóban, az ólban állatok voltak, volt veteményes kertjük, és a kert végében még egy kis patak is folydogált.

Hanem volt ott még valami! Egy szépséges virágoskert. Szakasztott a mása annak, ami az Erdő őrének a háza előtt volt.

A meglepetéstől és az örömtől még a szavuk is elakadt. Boldogan borultak egymás nyakába.

Birtokba vették a házat, meg a földet. Elkezdtek szorgalmasan dolgozni rajta.

Mindenki csodájára járt, mert senki még olyan szép gyümölcsöst, veteményt nem látott, mint amilyen az övék volt. A munkájukból szépen megéltek ezentúl.

András visszajárt az erdőbe olykor-olykor, Ilonka meg a kertjét gondozta.

Végül aztán mind a ketten megházasodtak, de egyikük sem hagyta el az otthonát. Szépen békességgel éltek, mindenüket megosztották, jó testvér módjára.

Még máig is élnek, ha meg haltak.

www.nepmesemuzeum.com