Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő magazin

Tóthárpád Ferenc: ADRIENN ÉS A FELHŐK

Tóthárpád Ferenc: ADRIENN ÉS A FELHŐK
Tóthárpád Ferenc: ADRIENN ÉS A FELHŐK

Tóthárpád Ferenc: ADRIENN ÉS A FELHŐK

Nem volt nagyon régen, amikor az égen vattaszerű gomolyfelhők jelentek meg. A járókelők felgyorsították lépteiket, talán csak Adrienn kínálta zavartalanul áruját, a tőle megszokott kedvességgel. Sokszor segített a szomszéd néninek, akié az üzlet volt. Ügyesen mozgott a tavaszi virággal telt vödrök között, ezért a szülei nagyon büszkék voltak rá.
A kislány ügyet sem vetett a felhők aszfaltra vetődő árnyékára. A kisvárosban, a hegyek alatt, gyakoriak voltak a könnyű, nyári záporok, fákat döntőgető viharok. Arra, hogy a környék lakói már sokallták az égből kapott áldást, leginkább csak Adrienn méltatlankodó megjegyzéseiből lehetett következtetni:

– Már megint gyülekeznek, jó lesz menedéket keresni – mondogatta olyankor, s elkezdte az utcáról a szomszéd kapualjba menekíteni a szép csokrokat. Máskor pedig, amikor a legtöbb ember esernyő nélkül el sem indult volna otthonról, csak legyintett:
– Kár a sietségért, nem lesz abból semmi – nyugtatgatta vevőit.
Tudták róla, hogy jól ismeri a felhőket. A virágárus kislány előre látta, melyik, mire képes. Mások voltak azok, amelyek a hegy felől, és mások, amelyek a patakot követve, a völgyből érkeztek.
Bence bácsi sietősen lépett oda Adriennhez, hogy üde, kék ibolyát vegyen tőle a kislánya születésnapjára. Csak néhány szót váltottak, amikor Adrienn váratlanul a távolba mutatott.
– Jön, de nem is egyedül, itt az egész család! – mondta. Bence bácsi arcán látszott, hogy nem tudja, miről van szó.
– Ott, látja, ott! – mutatott újra a hegyek irányába.
– Ki van ott? Nem látok senkit.
– Ott, ott az égen! Jönnek a felhők.
– Eső lesz! – vágta rá Bence bácsi, de továbbra sem értette a nagy izgalom okát.
– Eső, hát persze – helyeselt a kislány, de a hangsúlyából érezni lehetett, hogy nincs elragadtatva a felfedezéstől. A férfi újra rákérdezett:
– Mit vagy kit kellene látnom? Tudod, egy kicsit rossz a szemem – mentegetőzött.
– Ott jönnek sorban. Nézze!
– Hol, kik? – kérdezett tovább Bence bácsi, s egy pillanatig elgondolkozott. Talán másként látnak a felnőttek, mint a gyerekek? Pedig ő is feküdt már hanyatt a fűben, hogy különböző neveket adjon az égen formálódó „vattacsomóknak”. Most mégis ez a kislány kellett ahhoz, hogy megálljon egy kicsit, és újra felfedezze magának a régi ismerősöket. – Igen, mintha ... – kezdte volna, de Adrienn már át is vette a szót:
– Na, ugye? Ott, elől egy kicsike. Látja, hogy forgolódik? Mérges, mint a pólyában a kisgyerek, aki minden igyekezetével hadonászik, s arra vár, hogy édesanyja megvigasztalja. Mellette jön az apukája, az a gomolyfelhő, és most éri utol őket a harmadik. Ő lehet az anyuka. Nincs nagy baj, csak hisztizik a felhőgyerek. A múlt héten is itt jártak, emlékszik? Alig esett.
Még ki sem mondta, de a kockaköveken már apró pöttyök jelentek meg.
– Be kellene vinni a virágokat a kapuszín alá! – próbálta felhívni a figyelmét Bence bácsi a közeledő égzengésre.
– Nem lesz, csak pár csepp – szólt röviden, és le sem vette a tekintetét az égről. Aztán folytatta:
– Látja, kisüt a nap. Talán még dörren egyet-kettőt az ég, de azután elvonulnak mind a hárman. Így tettek máskor is. Csak, ha itt vannak a rokonok, s együtt vigadoznak, akkor lesz belőle zápor.
Adrienn elmondta azt is, hogy nagyon nagy baj akkor van, ha megérkezik a nagybácsi, vagyis az északi szél. Mert, bizony, ha mérges, fákat dönt ki a hegyen. Olyankor ijedtükben még a felhőgyerekek is szétszaladnak, persze, egy kis idő múlva, viháncolva újra előjönnek.
Aznap azonban, valóban, csak néhány csepp koppant a földön. Azok is szinte azonnal felszáradtak. Bence bácsi észre sem vette az idő múlását, pedig sietnie kellett. Kiválasztotta a legszebb csokrot, és kifizette. Mire megint felnézett, újra tiszta volt az ég.
Az idős úrnak mindennap arra vezetett az útja, és továbbra is nagyokat szippantott a virágok évszakonként változó, kellemes illatából. Ám későbbi találkozásaikat egy titkos összekacsintás is kísérte, miközben mindketten felpillantottak az égre.

Mindez nem túl régen történt. Úgy tíz, talán húsz éve annak, hogy Adrienn megtanította látni a szüleit és Bence bácsit is – a gyermekek szemével. Adrienn ma már édesanya. Este, amikor lefekvéshez készülődik kisfiával, gyakran elhangzik az a néhány rövid strófa, amit a felhőkkel való találkozásainak alkalmából apukája írt neki:

Az eső és a felhőgyerek

Rosszalkodik, könnye pereg,
hisztizik egy felhőgyerek.
Nem sírhatott jó ideje,
attól fájhat kicsi feje.
Ölbe kapja édesanyja
égzengéssel vigasztalja.
Esőfelhők tornyosulnak,
hegyek fölé felvonulnak.
Szétröppennek vad villámok,
s vízzel telik meg az árok.
Boldog most a felhőgyerek,
esőcseppek közt hempereg.

Most már Adrienn kisfia az, aki folyton arról érdeklődik édesanyjától, hogyan készülődik a vihar, miközben a csendes, nyári záporok előtt együtt várják a makrancos felhőgyerek érkezését.

Tóthárpád Ferenc  ADRIENN ÉS A FELHŐK