Dió Magazin
Irodalmi és ismeretterjesztő portál

Bakator

Mese Bihardiószegről: Bakator

Titi Hajnalka: Bakator 

 Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai császárnak is készítettek megrendelésre az 1870-es években. Nem mindenki ismerhette e csodát, az emberek nagy része csak azt tudta, hogy itt terem a legfinomabb bor, az egész földkerekségen, holott ami igazán finommá tette, maga a csodaszőlő, amit a helyiek egyszerűen csak Bakatornak hívtak. A legöregebbek pedig, hűen őrizték a titkot és vártak, hogy egy napon tovább adhassák az arra érdemeseknek.

Az idő azonban csak telt, és egyre csak telt; a szőlészeti iskola már rég nem működött, az öregek pedig csak haltak egymás után. Új világ jött: a fiatalok nem hittek már a szőlő erejében, sőt még a csodákban sem, Bakatorról pedig szépen, lassan mindenki megfeledkezett. János bácsi is hiába várta az arra érdemes embert, meg nem érkezett. „ Bakar, terem ha akar!"-morogta a bajusza alatt, nem értette már miért is mondták ezt a régiek, hiszen ha senki sem viseli gondját, hiába akarna! Ezért aztán, hogy bele ne betegedjen a bánatba, minden nap kisétált a dűlőre, mélyen belesóhajtott a levegőbe, penderített egyet a bajszán, s nézve a már- már kipusztult, alig lélegző tőkéket így szólt:

- Mi is lesz veletek?! Mi is lesz veletek?!

Reszkető vén kezei féltőn simították meg ezek közül is a legsilányabbat:

-Bárcsak segíthetnék Bakator!

Amint így sóhajtozik búslakodásában, egyszer csak egy hangot hall a háta mögül:

- Hát maga meg kihez beszél, öreg apám?!

Az öreg megfordult. Egy nyolc éves fiúcska állt előtte, orcája olyan szutykos volt, mint aki hét napja nem mosdott! Ámde a szemei kedves, kíváncsi őszinteséggel ragyogtak ki a szutyok mögül.

- Ami azt illeti nem magamban beszélek, még ha bolondnak is látszom, fiam! A szőlőtőkék az én kedveseim, valamikor értették minden szavam! De mióta emberi kéz nem gondozza őket, s tündérek áldása nem érinti szemeiket, nem válaszolnak bármit is mondok.

- Hát akkor, maga is beszél hozzájuk? Én is szoktam! Minden nap kijövök ide, és azt játszom: nagy úr vagyok! Az enyém a legnagyobb szőlőültetvény a vidéken!- s a kisfiú büszkén kihúzta magát, mélyen beleszippantott a zöld illatú levegőbe, mintha csak érezné a táj minden egyes rezdülését, mondanivalóját- Érzi az illatát?!

Az öreg elmosolyodott, a szíve körül melegséget érzett.

Hát hogyne érezné?! Hiszen amióta csak az eszét tudja, a vérében érzi...Talán épp ez volt a jel! Talán ez a csepp kisfiú az aki megmenthetné a csodaszőlőt!

- Ám nekem sem válaszolnak...- sóhajtotta a kisfiú.

- Én már nagyon öreg vagyok, de hallgass ide szentem! Egy napon majd válaszolni fognak, csak tedd amit mondok! Látod ezt a tőkét? Már- már meghalt szegény, nekem minden erőm elvész, mire ide érek, nem tudom kapálgatni, öntözgetni. Ám te, törődhetsz vele csak öntözd, csak kapáld, és metszed és óvjad, s amikor a virágaiból szőlőszemek születnek, maradj mellette azon a delelőn, s mond el ezt a kis varázsigét:

Kis tündérkék,

Jó tündérkék

Hozzám jöjjetek!

Áldjátok meg varázsdallal

Az új szemeket!

Ha a csodaszőlő szemeit ismét megáldják a tündérek, megtörténik a csoda, újra virágzó bortermelő vidék lesz Bihardiószeg, s te leszel a legnagyobb bortermelő az egész világon!

Hej megörült az apró fiúcska, csak úgy itta az öreg szavait! János bácsi sem látott szorgalmasabb, ügyesebb gyermeket a vidéken! Mert az a fiúcska minden egyes nap ki- ment a dűlőre apró kapájával és gazolta, öntözte azt a bizonyos tőkét. Amikor pedig a virágokból szőlőszemek születtek, az aprócska fiú kiment a forró delelőn, hogy a csoda- szőlő mellett elmondhassa a varázsigét. Tűzött a nap csak úgy égtek az ajkai, ám még az izzó szomjúság sem tántorította el céljától. Összekuporodva ült le a csodaszőlő mellé és elmondta a varázsigét:

Kis tündérkék,

jó tündérkék,

Hozzám jöjjetek!

Áldjátok meg varázsdallal

Az új szemeket!!

Hát láss csodát, abban a pillanatban, nagy csengés bongás támadt, a távolban pedig megjelent valami ragyogó fény, valami a napnál is fényesebb, ami egyre jobban közeledett. Nem kellett sok idő hozzá, máris kirajzolódott a fényből a sok- sok aprócska tündérlány, amint nevetgélve, énekelve a csodaszőlő felé sereglettek. A legszebb mind közül így szólt:

- Szia kisfiú! De rég is szólítottak minket! - mondta mosolyogva, majd a tőkéhez fordult - Ébredj szőlő csodaszőlő, fogadd áldásunkat!

Hát láss csodát! A szőlő abban a pillanatban megmozdult és kinyitotta szemeit:

- Üdvözöllek Szemira!- mondta - Áldás az is hogy látlak!

- Eleget aludtál, majdhogy belehaltál! Új kisgazdád akadt, háláld meg neki a törődést, tedd virágzóvá az álmait!

- Rajtam ne múljon!- karolta át ágaival, a kisfiú vállát.

Attól a naptól kezdve a kisfiú még szorgalmasabban gondozta Bakatort, de már nem csak őt, hanem elárvult társait is. Az évek teltek, és mindig egyre több szőlőt munkált, és mindig azon a bizonyos delelőn, elmondta a varázsigét. Az emberek sokszor már ki is nevették, de ő tudta, hogy a szorgalmas munka egy napon meghozza gyümölcsét. És úgy is lett. Tíz év elteltével az övé volt a legvirágzóbb bortermelő vidék egész Európában!

János bácsi pedig végre elégedetten szippanthat bele Diószegen a mézillatú levegőbe 90-ik évének őszén, mert tudja, amikor ő már nem lesz, Bakator titkát lesz ki továbbadja az utókornak...

Az európai mókus
Ókori szeszfőzdét tártak fel Kínában

Kapcsolódó tartalom

 

Hozzászólások

Még nincs ilyen. Legyél te az első hozzászóló.
Már regisztráltál? Lépj be
Vendég
2019. szeptember 20. péntek

Captcha kép